|
Még egyszer, - egy napig - látott, azután megvakult
egészen. Nem lehetett segíteni rajta, húga aki udvari dáma volt Bécsben, hiába
küldte le a leghíresebb bécsi szemorvost. A látó idegei sorvadtak el
tökéletesen és egy véghetetlen barna tömeg volt körülötte az egész világ, a
piros arczú szelid leányok, a hollófekete szelidíthetetlen paripák, mosolygós
mezőségek, elvadult erdők komor belseje... Mindent, a mit csak
szeretett a világon, s mindaz, a mi az övé volt, azokkal nem bírt, azoknak nem
parancsolt többé.
Ébren volt éjszakákon át és nyögött. Perei Krisztina,
néhai anyjának özvegyen maradt húga, néha lejött hozzá a felső traktusból
és fölvervén Luigit, bejelentette magát. Együtt töltöttek el sok álmatlan
éjszakát. Az idős dáma leült öcscse ágyának szélére és családjáról való
történeteket beszélt el neki. Emlékezett egy asszonyról és kárhoztatta azt,
mert rossz vért hozott be a familiába. Beszélt neki apjáról, annak
gyermekkoráról, mely szakasztott olyan volt, mint az Ábrámé. Elbeszélte neki
azt a történetet, melyre Wejér gróf már csak homályosan emlékezett. A mikor
apját, a főispánt a vármegye gyülésén szonika föl akarták konczolni.
Egyedül ő, a hét éves gyerek védte, kicsiny, gála kardját fogván az
alispánékra... Elregélte azt is, a mikor apja először ültette lóra... Négy
éves volt, de olyan nagy és erős, mint egy tiz éves gyerek... leesett,
kétszer, háromszor, de nem sirt. Akkor sem sirt, mikor apja megverte olyan
kegyetlenül, hogy szinte összetört belé minden csontja...
A vak ember arcza kiveresedett, a mint az apjától ötven
esztendők előtt kapott ütlegekre gondolt.
- Vad voltál, tüzes voltál, egyszer majd lelőtted a
tulajdon édes apádat!
- Igazságtalanul vert meg, most is mondom, igazságtalan
volt akkor... mormogta Ábrám, nénjének kicsiny fehér kezét odanyomva forró
homlokához.
Igy virradt rájuk akárhányszor. A mikor álmatlan volt
Ábrám, Perei Krisztina mindjárt megérezte, mindjárt ott volt. Jött egészen
fehérben. Abban a hálóköntösben, melyben urát fogadta, de haja, de arcza
egészén olyan volt már mint a milyen rajta a hollandus vászon. És az egész
várban nem emlékezett rája másmilyennek senki... Csak Luigi, a komornyik
emlegette, hogy ezelőtt húsz évvel még nagyon szeretett kártyázni.
Most is egy nap, hogy öcscsét mulattassa,
előhozakodott a pohárszékből valami régi kártyákkal. De csak némely
figurákat ismert már. Abbanhagyták és beszélgettek. Néha mindennap, néha meg
egy hétig sem látták egymást. Ábrám egyre aludt. Sosem ivott bort, de most
sokat és különösen nehéz fajtákat ivott, hogy elkábítsa magát. Egyszer oszt azt
is abban kellett hagynia, az ital nem bírt többé vele, ihatta kupástól, nem érezte
meg.
Tél jött. A völgybe vezető utakat egészen elállotta
a hó. Sem a faluba, sem a várba nem szállt még egy idegen madár sem. Ragyogó,
világos, csendes éjszaka volt az, a mi leszállt reájuk. A verebek potyogtak
lefelé az ereszről, a komondorok behúzódtak a szinekbe. Nem járt sehol
senki.
Ábrám kiült az erkélyre és belémeredt a fehérségbe, hátha
megérzi vagy egyszer ha csak egyetlen csillanását. Hallgatta, nem nyikorog-e
valamely szekér, nem ugat-e tulnan a falu felől valami idetévedt ordas...
Egyszer mintha hallotta volna a jól ismert vonítást, kiabált a puskája után.
Virág, az egyik czigánypeczér kihozta neki a híres Lazaro Lazarinit.
- Tessék!
Ábrám gróf leejtette kezéből a fegyvert és
ráordított a czigányra:
- Mit vihogsz, gazember!
Meg akarta csapatni. Voltak napjai, a mikor mindenkit meg
akart veretni. Ide legközelebb eső faluját, a verbéniaiakat, kiket tiz,
esztendővel hamarabb szabaditott föl az általános fölszabaditás ideje
előtt, de kiket még most is jobbágyainak nézett. Kik még mind az ő
földjét szántották, erdejét tüzelték, zsarnokságát nyögték. Ezt a fél székely,
fél oláh keveréket, kik között - csudálatraméltó - nem egy legény hasonlitott
reá. Olyan nagy fejüek, olyan sűrű hajuak szögletes, Hephaistos
mellüek voltak mint ő. Reményteljes állapotban levő szép fekete
asszonyok álmodtak tán róla, a mindenható urról, kinek nem sok szavába került
volna, hogy fölelevenitse egy elévült jogát, a jus primaeről... A mi néha
tán eszébe is jutott Ábrámnak...
Verni, ütni, ölni. Ádáz vérének vér után való vágyakozása
talán sohasem volt olyan erős, mint most, a mikor a csinyt tevő béres
is elfutott előle. Dühvel és utálattal töltötte el tehetetlensége és
szerette volna szemeit kivájni, mert nem tudott az meglátni még csak egy pusztát
sem abból a temérdek hóból, mely vadászlovak patái alatt nyikorog, vad
vértől piros most mindenfelé...
|