|
Legnyomorultabbnak
azon a napon éreztem magam - egész életemben - a mikor egy novellát kellett
volna irnom és nem tudtam.
Ez a «kell» nem volt a közönséges kényszerek közül való, majdnem
életkérdés volt, hogy öt-hat lapot tele irjak valamely fabulával és egész napi
kinlódás után sem tudtam többre vinni eldobott első lapoknál, a melyek
legtöbbén csak ez az irás állott: «... elbeszélés,
irta: ...»
Tárgyaim is voltak pedig; sőt nyolcz-tiz téma közül
válogathattam volna. Boldogtalan herczegkisasszonyok és boldog
napszámoslányokról történetek jártak az eszembe. Nagy szerelmek, izzó
szenvedélyek, a mint mozgatják az embereket: világosan láttam.
Előszedegettem régi és uj keletű feldolgozatlan meséimet, a melyek
elgondolása kész volt, papirra vetése most: - egyszerüen lehetetlen.
Mit bánom én herczegkisasszonyok boldogtalanságát,
groteszk öröme buta málterhordó lánynak mit érdekel engem! Emberek szenvedélye,
forró nagy szerelme: milyen kicsinyes, üres, hazudott, vagy legjobb esetben vad
és állati most nekem. A mi belőlük megérint: kiáradó füstjök nehéz és
kellemetlen; szabadulni vágyom szürke felhőik közül.
De hová? Ezen a napon az élet és annak tükrözése: a
művészet, szinte ilyen nyomasztó, kellemetlen és érdektelen füstfelleg az
én elkínzott agyamnak. Élet, halál, szerelem, gyűlölség és bosszúvágy,
mindenféle ambiczió és minden szeretet, mindaz a mi fentartja és tovább
mozgatja a világot: szürke felhő, a mely rámborúl, elfogja az én
látóhatáromat, alakul, mozog körülöttem, alakot vált, oszlik, szakadoz,
eltűnik.
Semmi az egész. Valami ismeretlen nagy, de gyerekes
hatalom, gyerekes játék: kaleidoszkop; unalmas, mert mindig más és mindig
ugyanaz.
Aludjunk inkább.
Lefeküdtem a diványra, este lett; behunytam a szemeimet s
azokra a dolgokra gondoltam, a melyekről tudom, hogy nekem kellemesek, az
én édes lányomra, anyámra, egy regényre, a melyhez nem rég fogtam tűzzel
és reménykedéssel, de e gondolatoknak édes lépje mintha elfogyott volna, érdeklődésem
megfogni nem tudta egyik sem.
Nem éreztem semmiféle fájdalmat s mégis végtelenül
nyomorultnak éreztem magam. Halványan élt bennem bár a tudat, hogy van valami
szerencsém az életben, mely épp a válságos pillanatokban mindig segítségemre
jön.
A véletlen most is megjött, de csak későn, a tiz
órai vonattal. Egy barátom, az aszódi javítóintézet első családfője,
a legtökéletesebb tanító, a kit életemben ismertem. Juhász Istvánnak hivták, s
az első pillanatban sehogysem akartam ő benne üdvözölni azt a -
véletlent.
Fel sem keltem a díványról, azt mondtam, hogy beteg
vagyok.
- Na csak maradj, egy óra mulva ugy is tovább megyek, ki
a vasúthoz, áttettek a kolozsvári javítóhoz, aligazgatónak.
Abban a lélekállapotban is észrevettem, hogy kedvetlenül
fogadja előrehaladását. Szegény ember, vagy boldog ember! Ezt még érdeklik
a bűnök és az emberi szenvedések, még izgatják a problémák, melyek épp
ezer milliószor ismétlődnek és ő épp az ezredik millió, aki elég
ostoba foglalkozni a megfejthetetlennel s azzal, a mi a megfejtésre sem
érdemes. Sajnálja a bűnös gyermekeit, kik nagy és érdekes pszihologiai
kérdések az ő szemében, voltaképen pedig virgácsolni való gazficzkók.
István «családfő» belevágott e gondolatmenetbe:
- Vigye az ördög az ilyen avangeállást, jobb szerettem
volna maradni.
- Kevesebb fizetésért?
- Ingyért is... Volt egy, azaz két tanulmányfejem! Milyen
fejek, semmi alkati eltérés, de milyen koponyák!
- Alakra; alma vagy körte?
- Katlan, melyben izzó parázs serczeg.
- Jer, égess meg vele: de tűz legyen; csak tudnál
valami rettenetest, olyant, a mi megborzongat. Valami iszonyút, csak semmi
analizis, utálom, tettem én is, de látom, hogy hazugság. Kidoblak, ha te is
beállsz az újkori haruspexek közé. A bélből jósolni...
- Ne gorombáskodjál, tedd arrább a lábad, adj egy kis
helyet.
|