|
- Az úri fiú szorgalmas volt, jól viselte magát, pompásan
tanult - többet tud, mint a többi - az asztalosmesterségre fogtam, abban is
ügyeskedett, mégis egyre fogyott.
Az első negyedév végén olyan sovány volt, mint egy
finom agár. Mi lelte?
Rájöttem, alig evett. A János nagyétű volt s annak
adta - titokban - minden ételét. Ugyszólván csak kenyérrel élt.
Megbüntettem mindakettőt s elfektettem őket
egymás mellől. Megesett azért egyszer, hogy a mint éjjel felébredve,
hirtelen megvizsgáltam a hálótermet: egymás közelében találtam őket.
Ideje volt már, hogy a kun gyerek kikerüljön innen. A
büntetése letelt, helyben is szükség volt, a megjavulásában se lehetett
reménykedni: az igazgató kiadta Budapestre egy fegyverkovácshoz inasnak. Mikor
elment az intézetből, nem is engedtem, hogy búcsúzkodjék az önfeláldozó
pajtástól.
Egyszerre csak nem látták egymást. Az úri fiú bizonynyal
azt hitte: el van zárva, de később megtudhatta, hogy elment, mert éjjelenkint
hallottam elfolytott sírását.
Két-három hónapig folyton bánkódott utána. Egyszerre
azonban, mintha csak elvágták volna szomoruságát: vidám lett és kezes, mint a
bárány. Olyan jól és intelligensen viselte magát, hogy gyakran kérdeztem
magamtól, mért van ez itt. Őt is megkérdtem nehányszor.
- Beadott az anyám - mindig ezt felelte: az anyám adott
be, mert rossz és engedetlen voltam vele. Nem leszek többé az, soha többé,
megcsókolom a kezét, szinházba is elmegyek vele, csak haza ereszszenek.
Már egy éve volt itt a gyermekek börtönében; megszántam,
biztam is, hogy megokosodott, beletörődik a helyzetbe s belátja: ilyen a
világ...
Az igazgató irt a fiú apjának, az eljött érte, hazavitte.
... Mért ment haza a kis morálhős? egy kissé
érdekelni kezdett a dolog.
De a «családfő» nem akart addig tovább beszélni, mig el nem oltom a
lámpát, a szemét sértette a fény és - ugymond - jobban esik sötétben beszélni.
|