|
Az elmult héten visszakerült a «megjavult».
Nem családja, hanem a biróság küldte ide. Hogyan,
miért, - el fogom mondani. Vagy nincs is rá szükség, lemásoltam magamnak a
jogerős itéletet. Ott van a kufferomban, az irások közt, felül. Mégis
talán elmondom.
Igy
történt:
Az
anyja nem győzött betelni a fiával, olyan jó volt az. Mintha megbánta
volna a multat, hizelgett neki és anyuskámnak nevezte. Mindenhová utána akart
menni, ugy, hogy erővel kellett az anyának leráznia a nyakáról.
Valamelyik
délután még könyekre is fakadt, mert nem akarta anyja magával vinni.
-
Majd én haza hozom, a mit vásárolsz, vigy el! - könyörgött neki.
-
Ugyan vidd el! - szólt az apja.
-
Marad!
Összeharapta
ajkát, elfojtotta sirását és hallgatott.
De
alig lépett ki a szobából édes anyja, utána suhant. Utána mindenütt a városban;
észrevétlenül, messziről, de szem elől el nem tévesztve, folyton
követte. És az, mintha csak érezte volna, hogy valaki üldözi: szinte futott
előre.
Beértek
a belvárosba. Valamelyik utczasarkon megállt az asszony: valamin gondolkodott,
valami útat kereshetett. A fiu is megállott. De aztán hirtelen, még nagyobb
sietséggel, mint előbb, mindketten kicsaptak a Dunához. Az anya elől,
a fiu hátul.
Az
alsó Dunasor egy kis háza előtt megint megállt a kifáradt asszony, a kivel
akkor találkozott egy ismerőse. Az látta és megjegyezte később, hogy
sűrű fátyla egészen vizes volt ajka helyén; lázasnak kellett lennie.
A
fiu nagy messziségről látta meg, hová ment be anyja. A házban nem volt
egész bizonyos...
|