|
A
«családfő»
olyan hangon beszélte el mindezt, a mi arra vallott, hogy már másoknak is
beszélte. Lassan vontatva, haszontalan körülményességgel. Hideg borzalom fogta
el szivemet, agyamat égő kiváncsiság tüzelte. Nem tudtam bevárni a beszéd
sorját, felugrottam:
-
Nos, megölte?
-
Meg. Szerelmi találkozáson, egy nőrokonuknál, a ki a szerelmes pár
czinkostársa volt. A fegyver a Jánosé... Az asszony mindjárt meghalt, két lövés
érte az ajtóból; a szerető egy pár percz előtt ment el.
-
És a férj?
-
Azt hiszem, nem sejti, miért kellett feleségének meghalnia. Maga jelentette fel
fiát, a ki nem töltötte még be tizennegyedik évét, tehát nem küldhető se
fegyházba, se bitóra. Az apa mégis oda szeretné küldeni. Megesküdött: nem fogja
látni többé.
- Hát még nem is sejt semmit?
- Nem. A dolgok úgy találkoztak. A fiú nem vallott
semmit, csak ezt: «megöltem,
haragudtam rá!» A nőrokon hallgatott, a férfi, a szerető, -
annak mi oka volt volna lovagiatlannak lenni egy halottal szemben?
-
És a háziak?
-
Nem voltak. Cseléd se volt, a rokon - öreg kisasszony - egyedül lakott. Csak
egy öreg, mulya házmestere.
De
én tudom. Mit gondolsz, talán nekem kellene szólnom? De nem volna ez inkorrekt? És minek, micsoda czélt érek
el véle; javítok valamit a fiu helyzetén, letörölhetem róla gyilkosság
bélyegét?
Új szivet, új emlékezést, a régi helyébe, ha adhatnék
neki!
Különben nem is érzi magát olyan rosszúl, mint gondoltam.
Csendes mindig, a mióta nem láttam, nagyon elbutult. Benn a javitó-intézetben
lassan-lassan melancholikus lesz és onnan elviszik máshová...
De egy darabig még együtt lehet a kunok névtelen
ivadékával, a fegyvertolvajjal, a ki még régebben visszakerült. Aznap, a mikor
búcsúztam tőlük, láttam, hogy összevillan, szinte összekapcsolódik
tekintetük. A szemük, mintha foszforeszkált volna, az egész arczuk, sovány,
megnyult képük, mintha megvilágosodnék valami szokatlan sápadt fényben.
Sohase lesz ilyen két szép tanulmányfejem.
|