|
Ott feküdt előttem a halott bátyám. A mi ritusunk
szerint a földön, teste fekete takaróval leterítve, sötétben. A feje fölött
gyertyák égtek csendesen, mozdulatlan lánggal.
Nem szégyellem bevallani, hogy a metsző fájdalom
daczára észre tudtam venni egy pár külsőséget. Valamelyik kis leány babája
ott feküdt a sarokban. Tegnap még itt játszhatott a beteg szobájában, itt
feledte és azóta nem vették észre. Egy nagy légy zümmögött az ablaktáblán, ki
akart szállani az utczára vagy fel akart mászni az üvegen... A halottvirrasztók
befüstölték a szobát és most égő pipájukat dugdosták előlem.
Ezek a sajátságos megfigyelések csak egy pillanatig
tartottak, aztán nem láttam semmit, csak a halottat.
Leültem egy székre, egészen közel hozzá és néztem
arczát, melynek vonásait nem változtatta meg a halál. Ugyanaz a jóságos arcz a
régi naiv, majdnem gyermekes ajk, a barátságos kicsiny, de derült homlok, mely
alatt rossz gondolat, vagy eszme nem fogamzott meg soha. Csak kicsiny gondok azokért,
a kiket szeretett és egyszerü gondolatok, melyek egy tiszta, de kicsiny eszü
embert foglalkoztatnak: hogy lehessen egy kis vagyont szerezni, egy kis
fekvőséget, házat, és hogy a gyermekeknek legyen becsületes pályája és
valami vagyona is, ezt a pályát megkezdeni. A leányok jóravaló férfihez
menjenek nőül, a ki el is tudja őket tartani...
Ezek a gondok ott ültek most is a halott arczán és a
sárgafényü vonásokból szomoruan világoltak felém. Éreztem, tudtam, hogy
megvannak, de erő nélkül. És ez az érzés jobban átjárt, inkább szivembe
nyillalott, mint az a tudás, hogy az az ember, a ki velem egy vér, kinek élete
és alakja össze van fonódva az én életem és alakommal: eltünik látóhatáromról,
nincsen többé. Úgy vélem, hazudnak azok az emberek, kik megállnak a szeretett
kihült teteme fölött és igy szólnak: rettenetes, hogy nem vagy többé!
Ez a fogalom felfoghatatlan volt nekem, akármennyire
kinoztam is magamat vele. Hiába néztem az arczot, a mely szinte megkövült volt,
hiába idéztem fel ama alakokat, a kiket szerettem, mégis eltüntek szemeim
elől mindörökre. Sanyargatni vágytam eszem és szivem, zokogni szerettem
volna, a legnagyobb fájdalmat és borzalmat felidézni, a mi csak alaktalan
masszáival imbolyog az emberek fölött. Imádkozni nem tudok, hát szenvedéssel
akartam áldozni a halottnak - mindhiába.
A mit igy elértem, csak az volt, hogy lassan-lassan
elvesztettem - magamat. Érzékeim épek, de öntudatosságom meggyengül és
egyszerre ugy látom, hogy a földön fekszem kiteritve, holtan.
Az élettelen test, az erő nélküli gondolat, itt a
földön én vagyok. Az én arczom, az én testem, egészen én, csakhogy egy oly élet
után, melyről nem tudok magamnak pontosan számot adni. Mi történt velem
addig, a mig megőszültem? Mind ama tervek, sejtelmek, álmok melyeket ébren
és álomban a jövendőről álmodtam, gondoltam: egygyé olvadva
feléledtek lelkemben. Ime ezt éltem át, a mig ide jutottam. De családom,
gyermekeim? Egész világosan láttam különös, de kedves arczukat, a kik az én
véremből eredtenek.
A fantasztikus gondolatok rohantak velem tovább. A
hasonlóság, mely bátyám és köztem az életben is nagy volt, most egyszerre
csodálatosan megnövekedett és egészen suggerált. Nem tudtam tekintetemet
elvonni a halottról - magamról. Mondhatatlan kín fosztott meg akaratomtól.
Mintha valami feneketlen mélységbe zuhantam volna alá.
Az egyik öreg zsidó végre megsokalhatta ezt az
elmerülést és megérinté a vállamat:
- Nem szabad így nézni... ez bűn... jöjjön
imádkozni.
Hanem az öreg még sem igen ragaszkodott az
imádkoztatáshoz, inkább beszélgetni akart. Megkinált pálinkával, megkérdezte,
mi vagyok és mennyit keresek havonta? Aztán bátyám anyagi ügyeiről
kérdezősködött: «volt-e
biztositva?»
Helyeselte, hogy a megboldogult ezt nem cselekedte. És
egész fanatizmusával kikelt azok ellen, a kik megszentségtelenítik a halált,
mert üzlettel kötik össze.
- Az Isten - mondá - gondoskodik arról, hogy az
özvegyek meg az árvák ne legyenek koldusok. Az bűn, nem bizni a
Bizodalomban.
És a vén fatalista - mintha csak az ó-kor valamely
feltámadt alakja volna - hosszú példálózgatások után valami történetet beszélt
el nekem egy meghalt férjről és egy itt élő asszonyról.
Megpróbálom rendet hozni az elbeszélés kaoszába és
leirni ugy, a mint a halottas szobában, a zord és sajátságos környezetben
előttem kibővült, élt, megelevenedett a modern szomorújáték.
|