|
Mindjárt másnap levelet kapott a fővárosból. Tudta
kitől jön, föl sem bontotta, visszaküldte. A látogatók elől
bezárkózott. A gyermekeket megverte, ha nevettek:
- Meghalt az apátok, sirjatok! - ezt mondta, kiáltotta,
susogta a kicsikék fülébe folyton. Azok nem tudták megérteni, de lassanként
rajtok is erőt vett valami nyomasztó szomoruság; olyan csendesen voltak
mindig, mintha a halott még ott volna a háznál.
A nagyobbikat kivette az iskolából, minek tanuljon. A
kisebbet folyton kényesztette egy darabig, de egyszerre meggyülölte.
Ezután minden házi bajért a kis ártatlan volt a
felelős. Ha a nagyobbik valamit eltört, az kapott ki, a ki még csak most
tanult enni. Utoljára a dadájának kellett védelmébe venni az anyja ellen. Azt
elcsapta és úgy maradt a kicsike magára, a testvére czipelgette, ápolgatta
néha. Akkor, ha nem látta az anyja; előtte nem volt szabad, mert mindjárt
rákiabált:
- Te, takarodol onnét, megint bepiszkolod magad!
A kis lány végre megunta ezt az elhagyatottságot, látta,
hogy mindenkinek terhére van itt; hát fogta magát és elment. Roppant hamar
határozta el magát a kicsi. Alig volt két-három napig beteg, nagyon könnyű
volt meghalnia.
Az özvegy mégis csak megdöbbent, a mikor kiterítve feküdt
előtte a vézna kis holttest - az ő teste-vére, a tulajdon gyermeke.
Meg is ölelte hideg tetemét, de aztán otthagyta egy szó, egy köny nélkül a
temetési szolgákra.
Most már lelke egész erejével egyetlen gyermekére bizta
magát. Örökösen azzal volt, nem bocsátotta el maga mellől egy perczre sem.
És esténként beszélt neki az apjáról.
Imádattal és úgy, hogy a gyermek nem értette, csak azt
vette ki, hogy zokognia kell.
Néha éjszaka is felköltötte:
- Emlékszel-e még apádra? - kérdé ilyenkor. Egyszer azt
felelte neki az álmos kis leány:
- Nem...
Másnap aztán egész nap elhalt apjáról beszélt neki. Egy
darabig csak arról szólt, hogy milyen nagy, milyen jó volt az, de valamelyik
nap magát kezdte becsmérelni:
- És én rossz voltam! - mondá.
A kis leány ijedten bámult a rossz anyára.
Az özvegy folytatta:
- Megcsaltam.
A gyermek mereven nézett rá, mintha értené, a mit mond. Pedig alig volt hat éves még és erre a korra is éretlen,
satnya.
Nagyon rosszul táplálkoztak mind a ketten. Az asszony
nem nyul a véres pénzhez, ugy határozta, hogy az egy krajczárig leányáé legyen.
A holmikat adogatta el lassan-lassan, aztán vásárolt valami olcsó
kötőgépet, azon dolgozott naphosszant egy kereskedő számára.
És ez a sanyargatás egy kissé kibékítette magával.
Nyugodt napjai, sőt nyugodt hetei is voltak. Ilyenkor kiengedte a kis
lányt az udvarra is.
Máskor mind a ketten valóságos börtönéletet éltek. Nem
járt hozzájok már senki, a szegény rokonok végkép elmaradtak, látván, hogy
nincs préda. Egy asszony-testvére volt az özvegynek, az fölkereste néha, de
legutoljára, mikor ott volt, pénzt kért. Nem sokat, de mégis annyit, mely egy
darab időre megmentette volna a nyomorúságtól.
- Nekem nem szabad ahhoz a pénzhez nyulnom?
És hiába sirt, könyörgött a testvér, nem nyult hozzá.
Félt tőle; az összegről szóló takarékpénztári könyvecskét is elvitte
a polgármesteri hivatalba, hogy ne lássa soha.
Csak a lányának emlegette néha:
- Majd te gazdag, nagy kisasszony leszel!
Addig azonban nagyon is szegény volt a kis Mari. Éhes,
kopott, elhagyatott. Majd türelmetlen lett, megunta a várakozást, betegeskedni
kezdett.
És az asszony egyedül maradt. Nem volt többé senkije,
a kivel a halottról beszéljen. A jövendő gazdag, nagy kisasszony a hogy
elhagyta, vége volt annak a reménységnek is, hogy még jóvá tehet valamit.
El volt zárva előle minden út, hát megadta magát,
nem törődött többé semmivel. A polgármester hivatalosan megkérdezte, mi
legyen hát most a pénzzel, hogy a kicsike is meghalt.
«Akármi», - azt felelte
az asszony és gépiesen irta alá az okmányt, melyet e kijelentésére eléje
terjesztettek a városi urak. Beleegyezett hogy kórházat építsenek a
pénzből; «jó lesz», azt mondta és
nem törődött vele mit sem.
Elüldögélt otthon, néha beszélgetett a szomszédokkal
és lassankint eladogatott mindent. Végre koldulni kezdett...
|