|
Tökéletesen igaza
volt abban, hogy eddig nem éltek, hogy eddig nem élt magának. Az első
esztendőben mindjárt gyereke született, aztán megint; egy meghalt,
született másik. Már a lakás
falai is telitve voltak a gyereksirás hangjaival. Ki nem jött a szoptatásból,
már kezdeni kellett az etetést. A mellét odaadta a legfiatalabbnak és azalatt
ételt rágott az utolsóelőttinek. Roppant mód étkes volt valamennyi, mint a
fiók vércsék, folyton tátogatták a piros csőreiket. Elszitták,
kifárasztották, csaknem megbolondították. Másfél font húst főzött ebédre,
azt úgy szétosztogatta, hogy ő neki magának csak egy kis szopogatni való
csont maradt.
- Mama! - mondá az adótiszt - én nem tudom, te
miből élsz?
- Én magam sem tudom!
Néha sütött magának egy kis iróstésztát, de a gyerekek
elkérencsélték tőle. Idegen helyeken uzsonakor lakott jól. Mindazonáltal
jól nézett ki, elég erős volt, sőt csinos is, ha nem nevetett.
Ilyenkor meglátszott, hogy két szemfoga kétoldalt hiányzik és a nagy, ép fogai
elől sincsenek valami nagy rendben tartva. Ilyenkor a patikárus küldött
neki fogpépet ajándékba, de a gyerekek rendesen elsikkasztották a skatulája
miatt.
Elhatározta, hogy nem engedi többé. Elhatározta, hogy
élni akar. Sőt elhatározta azt is, hogy gyüjt pénzt és mihelyest az
amerikai fogorvos megérkezik Pestről, betéteti a hiányzó két fogát. Elment
sétálni, lapot olvasott, ha hozzáfért, és egy a házban lakó borbélynéval együtt
előfizetett valami olcsó regénycsarnokra.
Az adótiszt hivatalban volt és a gyerekek, a kik az
evésen kivül leginkább a vasut iránt érdeklődtek, felforgatták az egész
szobát és vasuti szerencsétlenséget játszottak. Tardonnainé beült a másik, a
vizitszobába, a mely állandóan oly hűvös volt, mint a pincze. A falai
nedvesek voltak és a padló között állandóan apró növények csiráztak ki. A buza,
az árpa; valószinüleg az egerek hozták be. Az egerek, a melyek itt egy
nagyobbszabású telepet tartottak fenn. Tele volt velük minden lyuk, minden
bútor. Különösen a garnitura, a sárga kerületű foltokkal teli zöld
ripszdiván, a horgolt kézimunkákkal leteritett karosszékek. Templomi eredetű
igen szegény egerek lehettek, mindig czinczogtak. Sőt az öregebbek sans
géne sétáltak föl s alá az egyetlen szőnyeg téglaszinű rózsáin.
Tardonnainé némi utálattal, de valamelyest ünnepélyesen ült itt, a
karosszékben, maga alá húzva lábait; olvasott. Egyszer‑egyszer el is
felejtette, hogy nem leány többé. Mintha csak tegnap adtak volna neki éjjeli
zenét a káptalani tisztek. Künt zajongtak a gyerekek, valamelyiknek
kificzamodott a karja.
Tardonnainé kábultan nézett szét a dohos szagú
szobában. Szomorú, szomorú
volt itt minden! Az ablakban muskátlik, elszáradófélben. Egy
befőttes-üvegben leander-ág, a mely már egy féléve kinlódott, hogy
gyökeret eresszen a szivárványos vizben.
Ágy is volt a vizitszobában; a sárga-paplanos
vendég-ágy.
-
Ezt ki kellene innen dobni! gondolta magában Tardonnainé.
Aztán
a politurozott kerek asztalra nézett. Egy vizitkártya-tartó és egy könyv volt
rajta mindösszesen. A tartóban egy pár elsárgult báli meghivó, banket-jegy,
házassági jelentés. A könyv: Mindszenti Gedeon költeményéi.
-
Egy album kéne ide! gondolta magában az adótisztné. Egy olyan album, a milyen nekik volt otthon. Piros
plüs, a közepén egy megezüstözött réz szerelmes párral.
Forró
vágyakozása támadt egy ilyen album, egy ilyen szép tárgy iránt. Ugy érezte,
hogy ez mindent rendbehozna itten. Ha valakitől kapna ajándékba! De
kitől? A férjétől? Az tőle kunyorál krajczárokat, a
konyhapénzből koldul, hogy szivart vehessen! Meg aztán az nem is érne
semmit. Valami idegennek kellene azt venni. De kinek? Nem volt ilyen idegenje
senki. A házban lakott egy telekkönyv irnok, Búl Emil nevű, ez laposakat
pillantott rá, különösen akkor, ha vállfűzőben, felöltözködve látta,
de erről az igen közönséges emberről - a ki folyton pipaszárakat
tisztított az udvaron - szó sem lehetett.
|