|
Elment a boltba, nem minden szégyenkezés nélkül. A boltos
csak nemrég utasitotta vissza két gyermekét, a kik kalapot akartak venni, de
pénz tekintetében atyjuk hitelképességére utaltak. Szégyenkezve jöttek haza, különösen
az egyik, a ki - barátjai és ellenségei állandó gunykaczajára, - már egy
félesztendeje fezt hordott a fején. Ugy hivták: a «török», s gyakran
megverték, mert a régi városban még élénken élt a muzulmánok emléke.
Tardonnainé kiválasztott egy igen diszes albumot. Olyant,
amelynek eladható voltáról a kereskedő már rég letett. Szivesen adták neki
hitelbe és rátukmáltak még egy divatból kiment keztyüt és egy aranypettyes
kalapfátyolt.
Boldog volt; fölmelegedett. Az album csaknem tökéletes;
Faust és Margit volt a födelén kiöntve nickelből. Gyönyörüen festett a
szalon asztalán, daczára, hogy az ágy benn maradt, nem lehetett hová tenni.
Ő jött hát be feküdni az albumhoz.
Nem hiányzott többé semmi, csak a fényképek az albumból.
Valamennyi fotografiája volt, azt mind elpusztitották a gyerekek; pedig két
igen fess ember, - rokonai, honvédtisztek - is megajándékozta egykor
névjegy-alaku arczmásával. Férje irásai között nagynehezen rátalált a király, a
királyné és a trónörökös arczképeire. Azokat helyezte el az albumban és
estenden jóleső szomorusággal el-el nézte a szerencsétlen sorsú királyfit.
«Mily szép férfi, mily magas homloka volt!» mondá
magában.
Egyelőre lelke nem kivánt semmit; betelt. Az jól
esett volna neki, ha férje meglátja az albumot és számon kéri tőle, hogy
honnan szerezte. El is
készitette, hallotta is magában a párbeszédet:
- Honnan vetted?
- Vettem, kaptam.
- Kitől?
- Azt nem mondom meg. Ha én férfi volnék, tudnám, nem
kérdeném?
Ő nevet, a férfi elhalványodik.
- Jól van, keresni fogom!
Nem, nem kereste. Pedig meglátta az albumot, a gyerekek
figyelmeztették rá, a kik epekedtek utána és különösen szerették volna bevonni
vasúti természetü játékaikba.
A férj éppen csak megnézte és csupán annyit mondott:
- Hol vetted, neked pénzed van a bőröd alatt is.
És nekem agyon kell kunyorálni magamat, a mig egy pár krajczárt kapok
tőled!
Egy kissé haragudott; az asszony viszonozta haragját
és nem szóltak egymáshoz egy egész napon át. Másnap este azonban kibékültek.
Kint vacsoráltak az eperfa alatt: kenyeret májusi
vajjal és snidlinggel; Tardonnai tartlin nyert a délután - bár egy krajczár
nélkül ült le játszani - és hozatott egy liter sört. Megkinálta a feleségét,
adott a gyermekeknek, igen enyhe, családias, sőt idillikus hangulat
uralkodott közöttük. A vacsora minéműsége, avagy a snidling, az eperfa, a
holdfény ellágyitotta valamennyiüket. Az adótisztné férje vállára hajtotta a
fejét és a gyerekek örömére népdalokat dudorászott.
Később - rendbe hozván pipáit - odajött
beszélgetni hozzájuk Búl Emil is.
- Emil! - mondá az adótisztné - ez szép név!
Magát az irnokot se tartotta most csunyának. A hold
sütött és az irnok nadrágját hamarosan átváltoztatta ezüst-trikóvá. Arcza is
egészen kellemetesre vált; sárgás, ritka bajusza az eperfa árnyékában tömött és
fekete.
Férfias alak, kár hogy folyton pipázik. De most ezt is
megbocsátotta neki, oly szelid hatást tett az irnok arcza, így a pipaszár
csutorájával a szájában. Emil nem beszélt; rendesen igen keveset szólt,
tisztes, uri, elit asszonyokkal úgyszólván soha. Az adótiszt mesélte a
feleségének, ‑ annak idejében jót is kaczagtak rajta - hogy az irnoknak,
saját vallomása szerint, soha még nem volt szerelmi kalandja. Harmincznégy éves
lett és ekkoráig csak azokat a szerelmi kalandokat ismerte, amelyek fölött a
türelmes policzia őrködik.
«Mert becsületes ember!» gondolta most magában az adótisztné. Sajnálta;
fájdalmas, sőt epekedő vonást vett észre az arczán.
«Igy szemben, en face, egy derék, megállapodott férfi!» jegyezte meg magának, amig a «kék nefelejts» dallamára
valami helyi szöveget dudolt. És nem jutott eszébe, hogy mily közönséges az
irnok alakja, amikor hivatalba megy. Pipával az utczán! A czipője mindig
csikorog, úgy megy a padlón. Sokszor mosolygott rajta, amikor utána nézett. A
fülei - a melyekkel rossz időben nem hall egészen tisztán - hátulról nézve
oly nagyok és téglaveres a szinük. A kabátja szétválik és láttatni engedi kiült
furulya-nadrágját.
«Rendkivül rosszul öltözködik, de mindegy, az arcza
határozottan érdekes!» folytatta tovább
néma megjegyzéseit az adótisztné. Majd megszólalt:
- Nem vétette le kegyed magát soha? - kérdé
Tardonnainé, amig egy kissé reszelős kezeivel simogatta férje nyakát.
Arra gondolt, hogy jó volna az irnok arczképét betenni
az albumba. De csak egyszer volt levéve, akkor is együttesen, több
iskolatársával. Azonban készült arra, hogy levétesse magát.
Szakítottak a témával; csendesen élvezték az éjjelt. A
gyerekek már lefeküdtek, részben aludtak is, részben az ágyban való jobb
helyekért verekedtek.
- Oly szép a természet! - mondá Búl Emil.
Az asszony édesdeden sóhajtott:
- Egész éjjel is elülnék itt kint!
Az udvar csakugyan igen kedves és szines volt ezuttal.
Az eperfa lombosodott, két kései almafa virágzott; a kis baraczkfákon már
mutatkozott a gyümölcs. A fákhoz kötött szárító-köteleken fehér alsó-ruhák és
az udvarbeli cselédek piros, kék és halványzöld kartonruhái lógtak. Azonkivül a
melegviz - a város természetes mosó-bassinje - közel esett ide. Onnan békaszó
és az asszonyok sulyokjának ritmikus hangjai hallatszottak át.
Tardonnainénak nem akaródzott bemenni.
- Oly nehéz a bucsu innen! - szólt, és amig
elálmosodott férje vállaira nehezkedett, erősen megszorította az irnok
kezét. Az ajtóban - az adótiszt már a czipőit vetette le - még egyszer
megállt, még egy pillanatig gyönyörködött a természetben, még egyszer kezet
adott Búl Emilnek és csendesen mondá:
- Vétesse le magát, kérem, én kérem: vétesse le magát!
|