|
Mit tegyen?
Valamit mégis csak kell cselekednie. És cselekedett.
Elsőbben: névváltoztatás iránt adott be kérvényt. Aztán új vizitkártyákat
csináltatott erre a névre Tardos Ferencz. Albrecht-úti hónapos szobájának
ajtajáról levette a régit és fölszegezte az újat... Erre valamelyest
megkönnyebbült. Most már némileg nyugodtan vizsgálgatta helyzetét és a «dolog» reá vonatkozó
következéseit.
Logikáját egy pokoli, gyilkoló düh zavarta meg, úgyszólván
minden harmadik perczben. Apja iránt olyan öldöklő gyűlölséget
érzett, hogy egész arcza beleződült.
«Mit csináljak vele, mit!?» fogcsikorgatva ezt kérdé magától. Hangosan, mert több
nap óta nem beszélhetvén senkivel. Erős vágya volt saját hangját hallania.
Kinozta az a némaság, a melybe száműzte magát, hogy nem jött hozzá senki,
hogy a megszokott ebédlő- és vacsorálóhelyén nem beszélhette ki magát,
mint rendesen. Elkerülte e helyeket, a minthogy elkerülte minden
ismerősét. Hivatalba nem ment, hanem - egy heti gondolkodás és időzés
után - küldött maga helyett egy levelet, a melyben betegségét jelentette
hivatali főnökének.
Nem hazudott, beteg volt csakugyan.
Óriási, forró, szárasztó láz jött rá, se enni, se aludni
nem tudott többé. Nyolcz-kilencz nap alatt lesoványodott egészen; eddig maga
volt a jól táplált, szolid fiatal ember tipusa. A rendes, a beosztott és elég
kényelmes élet nagyon is meglátszott rajta azelőtt. Most mindezekből
nem maradt meg semmi, csak öltözködésében nem változott; most is pontos,
tiszta, csinos szinte pedáns volt, akár egy bankhivatalnok.
A lányok - a kik mosolyogni szoktak ezekre az emberekre -
rá is mosolyogtak, az ismerős hordárja csak olyan alázattal köszönt, mint
régen, a trafikos kisasszony, mint rendesen, beszédbe akart ereszkedni vele.
«Nem tudják, ki vagyok, az egész város még sem tudja, ki
vagyok!»
A mikor ezt konstatálta, megvigasztalódott egy kissé és
ez éjjelen elég jól aludt.
|