|
Másnap nagyon daczos hangulatban kelt fel. Tudta már, mit
tegyen. Úgy fogja magát viselni, mint a kire az egész «dolog» nem tartozik. A
ki elég gyöngédtelen lesz mégis szóba hozni: azt megfenyíti, ha kell: megöli.
És egészen úgy él, mint régen.
Megindult hivatala felé. De kerülő úton, nem akar
hamar odaérni. Addig kimódolja, hogy tesz és vesz tiszttársai előtt, mit
kérdez tőlük és mit felel nekik.
Példáúl elhatározta; hogy beszélni fog egy
szinésznőről. Lovakról, egy jockeyről...
A hidon átjőve, úgy érezte, mintha újra született
volna. De a város pesti partján, a sokadalomban egyszerre megváltozott jó
hangulata. Az jutott eszébe, azzal kellett foglalkoznia, a mit eddig csak
meg-megpendített magában.
Hiába minden, a leány elfordul tőle, az nem megy
végig többé vele karonfogvást az utczán, az nem köti hozzá életét.
A katasztrófa előtt voltaképen egyre dühösködött
magában: ama két lány közül, kinek komolyan udvarol, melyiket vegye el? Az
egyik parthie - az anyagiak tekintetében - jobbnak tetszett, de a másik leány
csinosabb volt és kedvesebb. A legutolsó időben a választás kérdése okozta
neki a legtöbb gondot. Most, minden gondolkodás nélkül választott: a
csinosabbat és a kedvesebbet. Nem tudta maga sem, hogy történt, de az utolsó
nehéz napokban valósággal beleszeretett ebbe a lányba. Előbb ezzel is csak
csendes és nyugodt boldogságot igért magának, most bírni ezt a lányt: a
boldogságok boldogságának tünt fel neki. Reménysége, hogy feleségévé teheti,
ezerszer kisebb lévén, vágya, hogy azzá tegye, ezerszerte nagyobb lett.
És most egész világosan látta, hogy minden lehet a világon,
a jó sors még mindeneket megváltoztathat, de siketítő, ordító, égető
vágyát nem hallgathatják meg többé.
Sírni szeretett volna elkeseredésében és meg is teszi
bizonynyal, ha nem fél az utczától, közellététől a leánynak. A térről
- a hol járt - odaláthatott annak ablakához, küzködött magával, nem mert arra
nézni. És az ablak vonzotta, egyre vonzotta, arra kellett mennie, el kellett
mennie alatta.
Lehajtott fővel, a földre nézve, ment arra, a honnan
egyszerre csak a neve hangzott felé:
- Dim Ferencz!
Felnézett, a lány volt ott, az szólt és intett neki, azt,
hogy várjon, mindjárt lejön hozzá.
|