|
Ah, egyedül! Milyen boldogság lenni igy egyedül, igy
párosával. Ez a kettős magány olyan erőssé tette, mint a milyen nem
volt még a szerencsétlenség előtt sem. Megjelent hivatalában s megjelent
mindenütt, ahol eddig járt, kivéve a lányos-házakat. Önérzetesebb és büszkébb
volt, mint valaha, az apja «dolgáról» sans gène beszélt és minden zavar nélkül tárgyalt arról, hogy
valószínüleg «felkötik az öreget». Dolgozni duplát
dolgozott, mint eddig, az egész osztályban kétségkivül ő volt a
legelegánsabb fiu, szemet szúrt a miniszternek is, egy katholikus főúrnak,
a ki egy izben szemlét tartván, reámutatott és igy szólt tanácsosához:
- Ennek a fiúnak az apja gyilkos, maga a fiú egy szelid
divatbáb. Ugyan menjenek a pokolba azokkal az öröklési törvényekkel.
(Dim) Tardos Ferencz tényleg az élő persifleagea
volt a haeresis összes tételeinek. Csupa lágyság, csupa sziv, csupa
kötelességtudás volt, ugy, hogy a leány apja, ki egy hivatalban volt vele, egy
szép napon csak megszólította:
- Tardos úr, mért nem jön ön hozzánk? Felénk se jön.
Másnap ott volt. Két hétig járt minden napon. A harmadik héten megtartották az eljegyzést.
Az esküvőt maga a lány sürgette, hát a gyűrűváltástól egy
hónapnyira tüzték ki.
Ez időtájt hirdették ki Dim István előtt az
elsőbiróság halálos itéletét:
«Óh mért csak az elsőt, mért nem az utolsót, ha csak
már vége volna az egésznek!» gondolta magában
a fiú, aki egyszerre ujra kényelmetlenül érezte magát.
|