|
Felment Bécsbe. Az állomástól egyenesen a belgyógyászat
professzorának lakására hajtatott. Ott tört németséggel a következőket
mondta az orvostanárnak:
- Karcsai Ádám kereskedő vagyok, Kállóból. Nem
gyógyulást jöttem keresni a tanár urhoz; hanem nagy jóakaratát. Gold István,
károlyi ember, tartozik nekem tizezer forinttal. Nem áll éppen rosszul, de
beteges, attól félek, hogy meghal, akkor pedig - tudom - nem látok a pénzemből
egy krajczárt sem. Tavaly ez az ember volt a nagyságos urnál, olyan fajta
zömök, barna szakállas, mint én. Hanem bajos ennyi ember közül rája, bajára
emlékezni. Azonban véletlenül megkerítettem azt a reczeptet, melyet neki
akkoriban irni méltóztatott. Talán ebből ki tetszik olvasni,
veszendőben-e a pénzem, ha nem pörlök? Szegény, családos ember vagyok,
uram...
- Menjen haza, Karcsai Ádám, s pörölje be az adósát.
Semmi késedelem! Annak nem sok ideje van hátra, egy hó alatt bizonynyal, de
esetleg holnap is meghalhat.
- Köszönöm, - szólt a kállói kereskedő. - Egy kicsit
elhalványodott, egy kevéssé összerezzent, aztán kifizette a tanárt, a ki
keveselte a két arany honoráriumot, megtoldotta hát még egygyel s elment.
Egy óra mulván már ismét vasuton ült. A harmadosztályu
kupéban találkozott egy bécsi kereskedőház magyarországi utazójával, a ki
nem Karcsainak, hanem Gold Istvánnak szólította s nem a kállói viszonyokról,
hanem a nagykárolyi bukásokról beszélgetett vele. És kifejezte azt a hitét,
hogy nem nagy időbe telik és az egész piaczon csak ő fog állani.
- Igen, - szólt Gold István - én is azt hiszem.
Magában pedig azt gondolta: tehát ha csalással is, de
sikerült megbizonyosodnom arról, a mit ugy is tudtam, hogy meghalok.
|