|
Két hónap mulván, mikor már a lakás teljesen ki volt
szellőztetve s az özvegy fájdalmának könyeit mind kisirta, a gyűlölet
kezdett meggyülemleni szivében: Heléna még mindig a divánon feküdt egész napon
át s szüntelenül az apjáról, annak haláláról gondolkozott.
Vagy egyszer eszébe jutott az is, hogy most ő milyen
gazdag, egy fél milliója van, ha akarja a főispán fiának felesége lehet,
pedig az tavaly, a mikor bálozni kezdett, nem is tánczolt vele. Ez a prófán
dolog csak megvillant agyában, a mi agyára nehezült, a mi szivét összecsavarta,
az a fájdalom volt apja halála felett.
Nem tudott belenyugodni, hogy az nincs többé. Úgy
hasonlított rá, szeme színe, orra formája az övé. Természetök ugyanaz: nyugodt,
számító, kevés szavú, takarékos még mozdulataiban is. A mikor kiterítve feküdt
előtte s látta megmerevedett, de rózsaszínű arczát, arra gondolt,
hogy ő is ilyen lesz, ha meghal.
Egy pár hónap alatt azonban ő is belefáradt a
fájdalomba, kimerült az elmélyedésben. Egy kissé vérszegény is volt,
fürdőre kellett mennie. Ott az új ismerősök, az élénk élet, a jó
levegő visszaszerezték életkedvét is. Örült a kirándulásoknak, bár
sajnálta egy kissé azt a pénzt, a mibe ilyesmi kerül. Végre is fukarsága
győzött, nyárderekán odahagyta a fürdőt.
- Jobban vagyok, ne költsük a pénzt! - mondá anyjának.
Most először nem tette hozzá e stereotyp kifejezéshez a megszokott
mondást: szegény apa nehéz keresményét. - Özvegy Gold Istvánné pedig most tört
ki először:
- Olyan vagy, mint apád.
- Miért?
- Azt hiszed, hogy örökké élsz, sajnálod a pénzt.
- Nos igen. Azt sajnálni is kell.
Az özvegy elmenetelük előtt vásárolni akart még
egyet-mást, de nem volt pénzük. A gyám csak annyit utalványozott, a mennyit a
leány kért, az pedig pontosan kiszámította, hogy haszontalanságokra ne jusson.
|