III.

Váratlanul vidéki rokonok jöttek, és anyja elment velük az Andrássy-útra képeket nézni. A kis leány torkát fájtatta, lefektették, otthon hagyták. Alig mentek el, ruhát kapva magára, átszaladt anyja szobájába. Leült az iróasztal mellé, a fekete, mégis oly kaczér kis székre. Bámulta a butorokat, mint valami idegen embereket, és azok szólottak hozzá különös, idegen szóval.

Az asztal lapján violaszin tintacsepp. Nem-e abból a tollból hullott ki, a melylyel irt annak? Lehajtott fővel, szemére hullott szőke haján át nézte ezt a cseppet és dús fantáziája, lágy gyülölsége táplálkozott belőle. Tágra nyitott szemei előtt megint megelevenedett a könyvből vett hasonlat, mind szinesebben, mind domborubban... Észre se vette, hogy háta mögött a szobalány meggyujtotta a lusztert és hogy utána belépett a nagy, fekete arczu férfi és köszöntötte csendesen, hangosabban.

Fölrezzent, maga előtt látta, nem rémült meg tőle jobban, mint álomképeitől, egy pillanatig még azok egyikét látta benne és szótlanul nézett rája. Aztán egyszerre fuldokló sirás fogta el és fölugorva székéről, a mig két kezével elfödte arczát, rimánkodva szólt:

- Ne bántson bennünket!... Hagyjon el, menjen...?