IV.

Hazaértünk, kierőszakoltam, hogy behivjon. Bemutatott a családjának. Az apja egy száraz, hosszú ember, mosolygott, motyogott és egyre a szivarzsebem felé nézett. Rá volt irva az arczára: «ugyan kinálj meg, idegen fiatal ember, nem szivaroztam még ma és rettenetesen unalmas itt ülni az ablaknál napokon, hónapokon, éveken át!» Az anyja, egy öreg - talán a férjénél is idősebb - asszonyság, a konyhában kotyvasztott valamit, egy tizenegy éves leány és egy kamasz fiu roppant érdeklődése mellett. A titkos nyomoruság - a mely tiszta - suttogott hozzám a lakás minden zugából: «itt ma nem reggeliztek még, itt ma nem vacsorálnak, itt nincs min leülni, hol egyet nyugodtan aludni!?»

Az ismerkedés után a nyugalmazott számtiszt, minden restelkedés nélkül rátámadt leányára:

- No, szerencsével jártál? Biztos már!?

- Nem! - felelte szárazon a leány.

Erre a szóra édes anyja is, testvére is kifutottak a konyhából és körülvették. Valamennyiöknek az arcza egyszerre elsötétült, a számtiszt sápítozott:

- Bizonynyára, nem beszéltél a nyelvükön. Gőgösködtél, fontoskodtál, mintha te volnál Valéria...

- Igy nem lesz belőlünk semmi! - szólt az anyja és hozzám fordult, hogy pártoljam őket, a szerencsétleneket én is. Protegáljam a lányukat?

A számtiszt nagy nehezen föltápászkodott a széken és szólt:

- Igy végünk van!

A leány rám nézett, aztán maga elé tekintett és egyszerre elkaczagta magát. Erőltetve, hamisan, fáradtan, nevetve szólott:

- Megtréfáltalak benneteket, - hiszen meg van!

- Meg van! - ismétlé mégegyszer szárazon, ridegen.