II.

- Az úri fiú szorgalmas volt, jól viselte magát, pompásan tanult - többet tud, mint a többi - az asztalosmesterségre fogtam, abban is ügyeskedett, mégis egyre fogyott.

Az első negyedév végén olyan sovány volt, mint egy finom agár. Mi lelte?

Rájöttem, alig evett. A János nagyétű volt s annak adta - titokban - minden ételét. Ugyszólván csak kenyérrel élt.

Megbüntettem mindakettőt s elfektettem őket egymás mellől. Megesett azért egyszer, hogy a mint éjjel felébredve, hirtelen megvizsgáltam a hálótermet: egymás közelében találtam őket.

Ideje volt már, hogy a kun gyerek kikerüljön innen. A büntetése letelt, helyben is szükség volt, a megjavulásában se lehetett reménykedni: az igazgató kiadta Budapestre egy fegyverkovácshoz inasnak. Mikor elment az intézetből, nem is engedtem, hogy búcsúzkodjék az önfeláldozó pajtástól.

Egyszerre csak nem látták egymást. Az úri fiú bizonynyal azt hitte: el van zárva, de később megtudhatta, hogy elment, mert éjjelenkint hallottam elfolytott sírását.

Két-három hónapig folyton bánkódott utána. Egyszerre azonban, mintha csak elvágták volna szomoruságát: vidám lett és kezes, mint a bárány. Olyan jól és intelligensen viselte magát, hogy gyakran kérdeztem magamtól, mért van ez itt. Őt is megkérdtem nehányszor.

- Beadott az anyám - mindig ezt felelte: az anyám adott be, mert rossz és engedetlen voltam vele. Nem leszek többé az, soha többé, megcsókolom a kezét, szinházba is elmegyek vele, csak haza ereszszenek.

Már egy éve volt itt a gyermekek börtönében; megszántam, biztam is, hogy megokosodott, beletörődik a helyzetbe s belátja: ilyen a világ...

Az igazgató irt a fiú apjának, az eljött érte, hazavitte.

... Mért ment haza a kis morálhős? egy kissé érdekelni kezdett a dolog.

De a «családfő» nem akart addig tovább beszélni, mig el nem oltom a lámpát, a szemét sértette a fény és - ugymond - jobban esik sötétben beszélni.