|
Köd és sötét estve lett, a mikorra
hazafelé mentünk. A fecske előre küldte a baglyot, mint a
ki sötétben is lát, hogy a mamája oldalán vezesse a menetet. Több szép fekete leányok és több fekete emberek, nagyobbára
rokonok, mentek elől. Hogy, hogy nem, - magyarázattal nem tartozom - mi
ketten, a fecske meg én maradtunk legutolsónak. Talán
azért, mert én már házas ember vagyok, a leány ezt éreztette is velem.
Úgy lenézett, hogy bizalmaskodott velem:
- Nem volt szép magától, hogy
megházasodott. Most
udvarolhatna, most, most - megszöktethetne.
- Így is. Hová parancsolja?!
Hirtelen komoly lett. (Ez nem állott jól neki.)
Körülnézett, gondolkozott. A ködben, az éjben elvesztettük szemeink elől a
menetet. A menyasszony megszólalt:
- Én bízom önben. Érzem, hogy bár legújabb, de legjobb
barátom. - Nézze, nekem egy régi, gyermekkori barátom van - rokonom is - a ki
most nehéz beteg. Vigyen el hozzá. Aztán azt mondjuk, hogy eltévedtünk, azt
mondjuk - ejh, a mit akarunk!
Kocsival, két perc alatt ott voltunk.
A szegény orvosnövendék - persze, hogy orvosnövendék
volt - feküdt a konyhából nyíló hónapos szobában. Halvány arca vérvörös lett, a
mint a fecske váratlanul ágyához libbent. Kiabált a cselédre, hogy vinné el a
nagy orvosságos üveget. A cseléd nem jött.
A kielégítetlen háziasszony odakint jó hangosan
duruzsolt.
A leány leült az ágy szélére, fölemelte a fátyolát,
összecsucsorította a csőrét és megcsókolta a beteget. Párnáját
megigazította, izzadt szőke fejét fölemelte, lecsüngő bajuszát
felsodorta.
Én az ablakon zeneileg dobolni tanultam azalatt. Az
üvegen át hallottam sírásba fuló szavukat:
- Magát szeretem, senkit mást, csak magát! óh, bár
meghalhatnék magával!
Megmosolyogta, megsiratta, összecsókolta, összeszidta,
körülcsicseregte és - otthagyta.
- Mit gondol, meg fog halni? - kérdezte tőlem,
remegve az utcán.
- Fölépül. Hogyne, ezek után! És ha fölépül, mit tesz,
mit akar vele tenni?
Nem felelt, hanem mosolygott, zavartan és
titokzatosan.
|