|
Szépen haza is értünk azalatt. A menyasszony mindenkit
leszidott, a miért elszöktek előle, egy új ismerőssel - habár házas
ember is - egészen egyedül hagyták. A baglyot főképen kikapatta.
Jó szíve csakhamar megenyhült és
kiengesztelődött: Bécsből az express meghozta a menyasszonyi ruhát. A
szalon összes villamos lámpáit meggyujtották. A fecske szívére szorította a
kezét, úgy nézte a nimfeákkal befuttatott fehér nászszoknyát. Valami finom és
nagy boldogság a villammal versenyt világította meg arcát. Megsimogatta a
bagoly sárga fejét, a mely épp kéznél volt, most már teljes tökéletesen
megbocsájtott neki az esti figyelmetlenségért, sőt több ízben «aranyos szamaram»-nak nevezte.
Engem meg elkergetett, mert más ládák is jöttek Bécsből, négy selyemruha,
fel akarta próbálni mind!
Kituszkolt, kikisért az előszoba ajtaján túl is -
a bagolyt megint a telefonhoz hívta valami báró ‑ és félig a folyosón
már, megszorította a kezemet:
- Nincs igaza abban, a mit rólam
gondol. Soha, soha nem lesz nekem szeretőm! Értse meg, soha! Becsületes
asszony akarok és fogok is lenni.
Hadarta,
csicseregte és mert fázott már, az ajtót az orrom előtt becsapta.
Ott maradtam egyedül, akár hittem, akár nem hittem.
|