|
Tarantóban, egy vasárnap délután láttam a legtökéletesebb női-frizurákat.
Valamennyi halászleány ŕ la grčc volt fésülködve, a milói és medici Vénusz modora
szerint, egészen úgy, mint ahogy a görög szobrok szoktak, a kik szintén
viseltek némi frou-frout. A tarantói lányok némelyike nem tisztelte eléggé a
hagyományt, a copfja elől és hajának lágy hajlásai nagyobbak voltak a
klasszikus mértéknél, ettől eltekintve azonban, a sok-sok olasz lány mind
egyféleképpen fésülködött. Sőt a hajuk színe is csaknem egy: fekete,
selymes, fehér fényű. Akadt egy-egy olyan is, a melynek kék a zománca,
sőt olyan is, a mely már sötétbarna, mégis vörös fénye van.
Ugye jól megnéztem őket? Meg bizony. Pedig még nem gondoltam a
vegyesekre amiket irandani fogok róluk egykoron. Meghatva, elszédülve,
elérzékenyülve néztem a szó nemes értelmében legszebben fésült leányokat. Íme,
Hellasz leányai! Egy pár ezer esztendő mult el és hajuk szála se
változott, a fejek tökéletes stílusához nem merészelt nyúlni a mindent
megváltoztató izetlen reformer idő! Minden megváltozott, a görög lányok olaszul
fecsegnek, csak kettő maradt változatlan: az örök igazság és az örök szép
hajviselet.
A tarantói szőlőkben - datolya, pálma, ott a cseresznyefa - a míg
a lányok között sétálgattam, megállítottam egyet, a ki magában volt és így
szóltam hozzá!
- Zóé mú zász agapo!
Nevetett. A haja is úgy állt, mintha nevetne, nem nézett rám, hanem
belemerült tekintetével a levegőbe, a görög szavak, mintha ismerősen
zengettek volna kis füleiben... Mintha hallotta volna ezeket a szavakat
valamikor, kétezer évvel ezelőtt.
|