|
Ősz a fejem, de nem az évektől. Talán az asszonyi ruhákról való
bölcselkedés fehérítette meg hajamat halántékaim fölött. Mondják, vagyunk
ilyenek, sőt némelyek a hasonló filozofémába bele is kopaszodnak. Él egy
társam, a kinek délceg alakján büszkén ül fiatal feje, haja pedig hófehér. A
hölgyek a színházakban bámulva és egyszersmind rokonszenvvel nézik őt,
mert bizonyára érzik, hogy nem földöncsúszó földi gondokért és nem fizikai,
vagy lelki szenvedések miatt, hanem elméje erejét meghaladó bölcselkedésekért,
gyöngéd titkokba való sűrű beavatkozásáért érte őt el a kora
megőszülés végzete. Elnézést és szánalmat hát az én szegény fejemnek is,
óh Hera, hogy oly dolgokba avatkozom, amikhez nincs jogom és amikben csak
meggyőződésem erős, de a tudásom vajmi gyarló! Engesztelésül és
vigasztalásnak mindjárt beszélek a férfiak szamárságáról.
Valamint az asszonyok maguk, oly rejtelem előttünk a ruháik is.
Tetszik nekünk egy leány, pedig a ruhája szép. Nem tetszik nekünk egy asszony,
pedig ő maga gyönyörű és csak a ruhája rossz. Keressétek azért a
harmóniát és kerüljétek a szerénységet! De legmesésebben tudatlan vak és
értelmetlen asszonyruhák tekintetében a kora ifjúság.
Egy fekete alapú, piros pettyes és milflőr kartonruhára emlékszem még,
ezek voltak az én szememben az első női öltözet. Mily külön varázsa
volt ez egyszerű, talán el is szabott derekaknak, fodros szoknyáknak, a
melyek közül az első még csak bokáig ért. Ma is eszembe jut a külön
illatuk, a kartonnak olajos, kedves szaga. És nem láthatok azóta se piros
pettyes vagy milflőr ruhát, hogy részint bánatos, részint forró
meghatottság ne vegyen rajtam erőt. Pedig amint mondám, megöregedtem és
sokat tudok, amiről akkor nem is volt sejtelmem is. Én, én! De voltak
nálam sokkal okosabb és vásottabb fiúk, a kik velem együtt mind a ruha
ráncaiból akarták kitalálni és eltalálni a nő anatómiáját.
Butaság aranykora! Oly szívesen időzöm nálad, visszasírván az
időt, a mikor a világot betölti piros homály, vége nincsen semminek, azt
látjuk, amit akarunk és nem azt, ami van, s nem annyit szeretünk, a mennyit
lehet, hanem még többet valamivel. Kor, melyben elandalodunk egy kis kék
ruhától és megbódulunk egy nagy s nehéz vörös öltözettől: üdvözöl az, a
kinek elmúltál, ama nagyszámú érett férfiak nevében is, a kikre nézve az
asszonyi ruhák tekintetében örökké való vagy és változatlanok a te drága bolond
illuzióid.
A férfi társadalom, a melynek minden tagja szereti adni az orvost: szidja a
fűzőt, pedig azt sem tudja, hogy ez a roppant fontosságú öltözetdarab
mit jelent. Ne is tudják meg általában soha; én nem mondom meg, részint mert
nincs jogom erről itt beszélni, részint mert magam se tudom. Csak
sejtelmeim vannak róla, sejtések, a melyek középpontjában a halcsontos páncél,
mint az asszonyok szenvedéseinek egy különös emblémája jelenik meg... Mennyit
is nem martírkodnak értünk, mennyi gondjukba és gyötrelmükbe kerül nekik a mi
illuziónk!
|