|
Nyilatkozni akarok a női kalapok ellen. Lehet, hogy csalódom, de
szentül hiszem: nincs annyi jogosultsága a kalapnak, mint a mennyit arrogál.
Ritka arc az, a melyhez jól áll és igen sok gyönyörű fő van olyan, a
melynek határozottan árt. A kalap általában valami nem természetes és igen-igen
ritkán tud összeforrni az egész alakkal. Minek a kalap, a mikor
csipkekendő van? Vannak kalapok, vagy helyesebben voltak, a pamela, a
Rembrandt, a bolero, a toquenanak némely változatai, de... Ezek részletes és
oly nehéz kérdések, hogy itt csak érintem ezeket, hogy egy jövő alkalommal
fölvegyem ellenük a komoly és elkeseredett harcot. Most pedig, mielőtt
rátérnék az általános rész befejezéséhez, hadd teszek eleget a családias
érzésnek, a szükséges és hasznos jó erkölcs követelményeinek.
Nem akar az a jó és szelid ember, a ki ez alkalmi elmélkedéseket elmélkedi,
semmi rosszat, inkább óva int mindenkit a haszontalan cifrálkodástól, pazar
költekezéstől, a ruhákkal való hívságos tetszelgéstől. Óh, bár volna
szavam erős és sirámos, mint a Jeremiásé, hogy világszerte el tudnám
panaszkodni a női ruha mai rettentő kultuszát. Óh, mily más volt a
régi világ...
Van egy kedves, kedves öreg asszony ismerősöm. Nyolcvan
esztendős, de a milyen szinte áttetsző fehér, gyengéd, olyan
erős és épp még, hála a jó istennek! Most örvend az első
dédunokájának és most intrigál, hogy két lányunokája ahhoz menjen férjhez, a
kit szeret. Szelíd, csendes, mosolygós öreg asszony, a ki esti hétkor lefekszik
és hajnali három órakor már felébred. Meggyújtja a gyertyát, felöltözik, olvasna,
de sohse talál jó szemüveget. Elüldögél magában csendesen, hogy senkit ne
zavarjon.
Egyszer, álmatlan, téli hajnalon mellé ültem.
- Beszélj nekem anyus, amire szépre, érdekesre egész életedből
emlékezel!
Végigsimította a reszkető kezével homlokának ráncait és mosolyogva
szólt:
- Ezelőtt hatvannégy esztendővel, csak hatvannégy
esztendővel, volt egy ruhám, fehér batiszt, kék pettyekkel, de egészen
kicsi pettyekkel, sűrűn behintve...
|