|
Cukrászból és katonából - legfeljebb még kocsisból -
álljon a világ: így végezik ezt el a fiúgyerekek. A mennyire visszatudok
emlékezni, én nem akartam sem cukrász, sem katona, sőt még kocsis se
lenni. Legjobban vonzott két élethivatás: a nőszabóé és a költőé.
Azért volt ez, mert egy házban laktam - kisfiú koromban - a három
Fejeő-lánnyal. Mindig batisztban járt mind a három, az egyik színesben: ez
volt a legöregebb, a másik fekete alapúban, ez volt a legvidámabb és
legkövérebb, a legkisebbik télen-nyáron tiszta fehér ruhát viselt.
Piskótatésztákat ettek mindig, savóval leöntött könnyű tésztákat és nem
húst, mert gyengék valának. A három lánynak anyja nem élt már, csak apja, a ki
mindig pipázott, más egyebet sohasem csinált, de a pipa nehéz volt, munka lehetett
belőle szívni. A lányok varrtak másoknak, de csak a legjobb családoknak,
de csupán - azért nem kivétel nélkül - báli ruhát. Hozzájuk nekem szabad
bejárásom volt öttül nyolc éves koromig. Némely napokon, az ismeretség
kezdetén, magam is szoknyában jelentem meg. Emlékszem fehér pikés kis viganókra
és egy kissé szégyenlem is magam. Valamivel bölcsebb voltam akkor, teljesen
kihasználtam korom előnyeit, ha szabtak a lányok, ha próbáltak a
kisasszonyok, ha a gombostű a szoknyák alá, a földre esett: nekem mindig
szép szerep jutott. Az ollót - a mely mindig elvész - kerestem és megtaláltam,
a hölgyeket felszólításra és felszólítás nélkül versezetekkel mulattattam, a
míg a három leány tűzködte rajtuk a rózsa-tarlatán, a fehér moll és a kék
tüll ruhát.
Tarlatán, tarrlatán, taarlataán!
Ez a név ki nem megy a fejemből soha. Sirok - komoran, hang nélkül,
könny nélkül, magamban ‑ hogy a takácsok már nem szövik, bálokban már nem
viselik. Az én három lányom is igen szerette: az idős, a ki férjhez ment,
a mulatós, a ki meghalt, a legfiatalabb, a ki apáca lett. (Ő díszítette a
ruhákat, ő volt az, a ki csalódott szerelmes volt, anélkül, hogy férfit
ismert volna valaha.)
Ebben az időben vésődtek be lelkembe azok a kevés igazságok, a
melyek elkisérendenek a sírig. A középső Fejeő-leány jelentette ki ez
igazakat, a melyek az ő rég elmúlott kedves althangján most
lemuzsikálódnak lelkemben:
- A báli ruha olyan legyen, mint a hab, mint a felhő... Az a jó, ha
egy-egy kis virág, arany petty, ezüst szikra itt-ott beeste.
- Nagysádnak - megbocsásson - ruhát mi nem csinálhatunk, a bálozó leány nem
papagály...
- Kivágni, igen kivágni, a vállakat akármeddig kivágni, fiatal lánynak is,
de a mellel vigyázni kell. A teinte nem
határoz, csak a csont ne lássék, ne legyen beesett... Meztelenül hagyni a kart
csak asszonynak való, az egész városban csak egy lányt ismerek, a kinek szép
karja van, de az bálba nem jár.
Az én leányaim nagyúri hölgyek voltak valaha és nekik nem imponált a párisi
szabó tíz kézen és probírmamzelen át honunkba került modellje.
Szabadkézből dolgoztak és a kis gömböc Andornaki Annát ha felöltöztették,
majdhogy el nem szállt az, olyan könnyű és graciózus lett.
...Tegnap, hogy vén fejem fényes bálba vittem: a Fejeő-lányokra
emlékezém. Óh, be hiányzik itt Budapesten egy pár tönkrement nagyúri
kisasszony.
|