|
Legyen a lady patronesse olyan, mint egy igazi
királyné koronázáskor... Legyen olyan brokát, vagy nagy síma virágú
selyemruhája, a melynek rőfje legalább egy louisdor. Uszálya az emelvényről
hullámozzék le a pádimentumra, messze, messze... És leányuk, ha van, öltsön
színes selyemruhát, ha lehet új vöröset, filigrán aranyékszerrel az egész
mellen... De vajh, helyén van-e az eszem, hogy divatot akarok csinálni azoknak,
a kik a divatot csinálják. Mit bánom én, hogy mi legyen, a mikor látom, hogy mi
van. Láttam egy sárga, egy egészen sárga báli ruhát, szőke leány viselte;
szőke leány sárgában! Selyemtafotából készült az egész öltözet,
könnyű, nem hosszú, magából díszítve. Miként ha sárga viola szirmából
volna összeszőve az egész. A sárga ruhás szőke leány kezdetben
kápráztatta a szemeket, bosszantotta a mamákat:
- Itt megy a Nap leánya!
- Nem, ez a Hold, a mikor teli!
- Sárga, nagysád, egyszerűen sárga, hogy szabad
egy fiatal leánynak sárga színt öltenie.
Óh, leányok - én pedig azt mondom - álmoskönyv,
előítéletek és példabeszédek bölcsessége szerint ne öltözködjetek és
fogadjátok be kegyelmesen szíveitekbe a sárga színt. Nincsen oly asszony, a
kinek ez - valamely változatában - jól ne álljon, pompásabb a pirosnál is,
csakhogy szelídebb. A már beteg szivű férfiakra pedig jótékonyan hat és az
egészségeseket beteggé teszi! Óh, asszonyok, kultiváljátok a sárga selymeket
minden nuanceaiban, bálokon, estélyeken, minden nagyobb alkalmakon, mert nincs
szín és ruha alkalmasabb ünnepivé, ékessé, meséssé, azaz széppé és józantalanná
tenni ezt a világot, a mely köznapi, szürke, formátlan, józan, sőt rideg
általában. Meg kell lopni az égi testek színeit - a férfiakat nem szükség
okvetlen tönkre tenni anyagilag. Olcsón dolgoznak - és sikerrel is - a mai
Prometheuszok, a gyárak ifjú vegyészei. Használjátok föl fantáziájukat és
tudományukat!
Illúziót, minél változatosabb, több illúziót! Kerestem
az idei bálokon egy fekete ruhát, fiatal leányon, a ki nem gyászol, hanem
inkább kivirít a sötét szövetből. Rafinált férfiak gyengéje boldog és üde
lányon a fekete ruha. De hol az a bátor lány, a ki ezt bálba föl merje venni,
pedig mily szép volna fekete batiszt, fekete csipkékkel, sötét piros rózsákkal
teletüzködve, vagy két‑három fürt fehér orgonával!
Itten vigyázzunk. Elmélkedéseim rossz irányba térnek.
Reformeszméimet nem tudom elnyomni többé, ne hajtsanak rám, de hallgassanak
meg, miféle álmokat szövök, ha fekszem álmatlanul valamely nagy elite-bál vagy
bizalmas jour után.
A gyertya leégett, a hajnal fehérlik és tanácsokat
oszt, segít az álmokat szőni a középső Fejeő leány.
Vénusz toiletteje.
Félénken, halkan beszéljünk most a pongyoláról. Egy
festő barátomat megkértem, öltöztetné föl nekem a milói Vénuszt. A
festő mondta: «nem lehet, nem
szabad, bűn lenne!» De mert nagyon
kértem, megtette mégis. Szereztünk egy képet a milói istenasszonyról, arra oszt
a piktor ráfestett egy direktoár-korabeli pongyolát. Valóságos babaruhát
egészen rövid derekút, roppant hosszú aljút, csak a színe volt fölötte
asszonyos; olyan vörös, mint az ég, a mikor haragos, valami kicsinyt sárgába
hajló, mondják, egy halálos, nagy méreg adja meg a szövetnek ezt a színt.
Vénusznak igen jól állott a ruha, új lett a
szemünkben, egy egészen újkori asszony. Alakjának klasszikus méretei, ódon
öltözete még modernebbé tették. Szégyen, nem szégyen udvarolni kezdtünk neki.
De éjjel volt, egyedül ültünk a műteremben, sok-sok teák után. Odakint, a
szerenáta után, muzsikások mentek hazafelé, ám a tengeren, apró tengeri bárkán,
evezőjük lágy ritmusra hangzott végig a Schiavonén. (Mert nem Pesten volt
ez az éjjel.)
Szólott a festő:
- Asszonyság, nincs szívem önnek cipőt pingálni.
- Legalább egy sor gyöngyöt a nyakába!
- Jó. De milyent? Igazit-e vagy üvegből valót?
- Igazit. Uriasszony lehetett az, a ki ennek az
istennőnek élő mintája volt, a borában több ‑ megtört - igaz
gyöngyöt megivott az, mint a mennyit most egy királyné visel koronázási
ünnepélyeken.
- Vajon ki lehetett?
- Mi közöd hozzá, imádd!
A felöltöztetett Vénuszt igen megimádtuk. Egy darabig
szomorkodtunk és jajveszékeltünk, hogy nincs többé. Aztán örvendtünk, hogy az
asszonyi szépség, ha elmúl, elvirul, eltéve az egyiptomi királysírokba,
besüllyesztve a meloszi homokba, elboríttatva és eltemetve a Vezuv folyékony
tüzétől, csipkébe takarva, selyemmel bevont abroncsba ékelve, ha a
tengernek muzsikál, ha orosz trappereket hajt az Andrássy-úton: mindig egy,
örökre változatlan. A férfiak átalakulgatnak mint a hernyók, más és más
formákat, színeket, hiteket, meggyőződéseket, ruhákat váltanak, az
asszony változhatatlan és elmúlhatatlan. És a nagy, a szegény Guynak kár volt
azért megbolondulnia és meghalnia - pedig mindkettőt azért cselekedte -
amiért nem tudott belenyugodni, hogy voltak szép asszonyok, a kik már rája
nézve nincsenek... Megvannak mindannyian és soha sem halnak meg.
Gondolom, nem egészen világosan beszéltünk. De ott
kint már világosodott az éjjel. A Lidó felől fehérlett a tenger, tündérek
könnyű, fehér selyemuszálya türemlett, fodrosodott, majd simult ki
rajta...
Mindketten igen helyeseltük, hogy a mai asszony
főtörekvése, hogy feltámassza a régi asszonyok ruháit. Ne sírj barátom,
minden korszaknak tiéd - az illuziója! És amint sokszor mondták előttem,
de amint én is több ízben említém: ez a fő.
Hajnalban egy kis fekete szattyánpapucsot alkalmazott
a piktor Vénusz lábaira. Sherry-brandyt ittunk és énekeltünk: nincs szebb ruha
a pongyolánál, de fodor ne legyen rajta, ha igaz csipkéből van az egész az
nem baj, de úgy lássék, mintha egy darabból lenne szőve, sehol ne lássék
egy varrás... Egy fölcicomázott pongyola, olyan mint egy kokett öreg asszony.
Diszkrét legyen, ezer legyen a ránca, de beleférjen egy kötőkosárba. De
vigyázzatok, hogy lány meg ne lássa, mert megkívánja!
Végszó.
Van egy barátom, igen erős szivarokat szív,
császárszakállt visel, főhadnagy volt a vadászoknál, a neve különben
D’Anteville grófné. Az a híres
grófné, a ki ama híres divatleveleket írja a napi újságokban. A grófné
felesége: főnöke és tulajdonosa egy híres bécsi szabó-cégnek. Barátom
egyszer így szólt hozzám: ön jót tett velem, leleplezem magamat ön előtt,
én vagyok ama D’Anteville grófné, a ki tanácsokat adok a hölgyeknek a napi
újságokban, mondhatom, e tanácsok sokba kerülnek az illető férfiaknak. Ha
felesége lesz, ne engedje, hogy reám hallgasson, engem nőm kényszerít,
hogy szakszerűen értsek a divathoz. Bemutat a magyar hölgyeknek ‑
vevőinek - mint nagy ruhatekintélyt és megnézeti velem a próbákat. Az
elegáns alakom miatt a hölgyek bíznak az ítéletemben és hányszor, óh, de hányszor
igazolok egy-egy elszabott derekat! A grófnéknak nem csupán mint férjét, de
egyszersmind mint főszabászt mutat be. Iszonyú, iszonyú, mennyit
szenvedek, mennyire félek, hogy kisül, most sül ki mindjárt a tudatlanságom. És
ha még engedne rendelkeznem a varrólányok között! Egy katonának ennyit
hazudozni...! De szeretem Barbarát, - így hivják nőmet - miatta quietáltam
és most már azt teheti velem, a mit akar!
Szegény barátom, a grófné, sorsa mélyen meghatott és
most minden apropó nélkül eszembe jut. A magam részéről a világ végéig
szeretném írni ezeket a leveleket. Csak most kezdek belemelegedni a
képzelődésekbe. Sok fontos tapasztalati igazság most jut eszembe csupán.
Emlékek az öt legszebb ruháról. Különféle történetek, többek között Iza tragédiája,
a ki csak otthon volt szép, mihelyt felöltözködött, vége volt. Szeretném
leszólni a prémeket, kivévén a hattyút és a hermelint. A tigrist, a jaguárt,
azt nem bánnám!
De legjobban szeretnék beszélni egy ruháról, melyet
megérteni nem tudtam és most már mindennek vége van. A hév nyár, homály a
behűsített szobában: mindörökre elmúlott. Most hull a hó, hajam fehéredik,
bár nem az évektől. Egy ruhát látok még, egyetlen egyet, de ez a
legislegszebb minden női ruhák között. És többé nem merem megmondani, hogy
melyik az, leírom, beleteszem egy kupertába és arra ráírom:
Az abszolút ruha. A legszebb. Halálom után felbontandó.
|