|
Szerdán - nem is régen - a bácspetrovoszelói kis
parasztlányok örömmel látták, hogy nincs iskola. A tanterem üres, a búbos
fűtetlen, a tanító kisasszony nem írt a táblára semmit.
A nagycsizmás lányok egy kicsit játszottak, a míg
valamelyiknek az okosabbak közül eszébe jutott, hogy beszédbe ereszkedjék a
tanítónő cicájával, a ki kedvetlenül nyujtózkodott a búbos vállán:
- Hé, hol a kisasszony?
A macska leugrott és miákolva menekült az ajtó elé, a
mely a tantermet a tanítóné lakosztályával összekötötte. Egy bátor leány
kinyitotta neki az ajtót és akkor látták, hogy a kisasszony még fekszik.
Sőt alszik is még és nem ébred, hiába kántálják el neki a dicsértessék a
Jézus-Krisztust. A macska felugrik a párnájára, a feje mellé és onnan néz szét
kihívóan és haragosan. Mindhiába, az alvó ott fekszik mozdulatlanúl, dacos
elkeseredett, fehér arca körül fekete haja összekuszálva, mint egy raj kígyó, a
mely elvégezte munkáját és nem tud mozdulni többé.
- No, a kisasszony meghalt! jegyezte meg az
asztaloslány. Csak azt nem értették, miért van akkor felöltözve? A nyakán kék
szalag, a kezén keztyű, a virágos kalapja kikészítve a székre. Egy kis
szemtelen birizgálta, többen szerették volna felpróbálni. De az asztaloslány
elkiáltotta magát:
- Ni, megmozdul!
Megijedtek, szétrebbentek, apró lépéseikkel egy óra
alatt tele lett a falu síma hómezője, a halott házak előtt, a
néptelen utcákon valami élet jelentkezett, a rác templom csengetyűje
megszólalt:
- A kisasszony meghalt, meghalt a kisasszony!
A kutyák ugattak, a hol disznóval bántak, megállították
a bárdot, haláleset vagy szerencsétlenség, nagyobbára csak nyáron szokott a
faluban történni, télen enni és aludni kell. A halotti csengetyű
megzavarta az álmot, a míg egyszerre hirtelenében a szava elfogyott,
félbenmaradt.
Nagykendős öreg asszonyok jelentek meg a havon és
siettek egymásfelé, az iskola felé:
- Óh, óh, óh! Hát a kisasszony megölte magát.
***
Zomborból jött ide, egyenesen a
tanítónőképzőből. Petrovics Katalinnak hítták, husz éves és azt
mondják: igen szép volt. Én nem ismertem, nem is sejtettem, hogy van a világon,
a faluját nem tudom hol van, a száraz esetét olvastam valamelyik napi ujságban.
Nem is tudom, a Petrovics Katalin dolga mért csinál oly mozgalmat a
fantáziámban és én, a kinek mesterségem, hogy megható eseményekkel foglalkozzam,
de meghatva ne legyek: mit akarok a falusi öngyilkos leánytól?
Hát megölte magát! Mert nem ízlett neki az élet, mint
nem esik jól a világ annyi meg annyi százezer művelt leányának, a ki a
pórias viszonyok közé kerül. Nem tudott megmaradni a világban, mint nem tudnak
megállani azok a lányok, a kik magukra vannak hagyatva, kenyérkeresetre utalva,
férfiszerepre kárhoztatva, a mikor hiába minden tudományok, minden
elhatározások, csak lányok, szegény gyenge lányok! Mily rettentő gondolat:
egyedül! A világban úgy félnek, mint az ijedős gyerek az ismeretlen sötét
szobában. Összefogják szoknyájukat, mert íme: a férfiak dühös komondorokká
változva, morogva veszik őket körül és fenyegetőznek, hogy letépik
ruhájukat!
Nagy rajokban menekülnek a halálba. Szinte látom, a
mint összefogódzkodva mennek. Szépen felöltözve, virággal a kokett-hajukban,
megkékült, ajkukon dac vagy elhalt szitok a férfiak ellen, a férfitársadalom
ellen, a mely nyomorúlt, konfuzus állapotában hol férfiaknak kívánja, hol
lányoknak parancsolja őket, kenyeret ad a kezükbe és így szól:
- Itt van, az enyémből adom, csókolj kezet! Aztán
légy vén professzor és naiv fiatal leány!
Az én szép Petrovics Katám, úgy látszik, nem fogadta
meg a szót. Nem tudta. És beleállott a koszorúba, összefogódzkodott a
nagyvárosi lányokkal, a túlérzelmes hervadt szőkékkel, a nagy, fekete szép
leány.
Bizonyára nem egy nap elhatározása volt, küzködött, a
mig kinyujtotta kezét a szerecsikás pohár után. Fölöltözött, írt az anyjának,
engedelmet kérve, hogy hiába tanította, többé nem küldheti neki a havipénzt.
Volt-e még valaki, a kinek írnia kellett? Bizonynyal, de talán még nem tudta a
nevét. És hogy nem fogja megtudni soha, - ez lehetett az utolsó percek
legnagyobb fájdalma. De azt is eltompította az elhatározás. A rossz
parasztasszonyok házimérgét, a szerecsikát - mást keresett, de nem tudott
keríteni - fogta és megitta. A poharat letette a Lubrich neveléstanára, a mely
kinyitva feküdt éjjeli szekrényén, tegnap még olvasta, hogy kell nevelni a kis
parasztlányokat, hogy boldogok és erkölcsösek legyenek!
***
Félek, hogy félreértenek. Nem a férfiak, mert azokkal
ez ügyben édeskeveset törődöm. A mit itt írok, az nem novella és nem mind
valóság. Az eset maga igaz, ha egy-egy részletét ki is színezi a fantáziám. A
lapok megírták: a petrovoszelói tanítónő megölte magát, mert a fiúk
tanítója azt mondta rá, hogy - nem jó leány. Egyáltalán ez a névtelen gazember
nem hagyta békén a mi névtelen hősnőnket...
Az olvasó itt talán valami regényt sejt. Nem, nincs
itt semmi más, mint nyomorúságos próza! A Petrovics Katalin könnyes kenyerét
másnak szánta a férfi és nem tudta békén elviselni, hogy a leány kiküzdte
mégis. Megválasztották. Jó Isten, az a megválasztás! Hallottak-e már önök
arról, a mikor egy leány a férfiaknál állásért jár? Volt-e nőrokonuk, a ki
ebbe a nyomorúságos helyzetbe került valaha? És sírt-e az önök előtt vagy
nevetett - a mi még rosszabb - elbeszélvén a befolyásos, bölcs és jóakaratú
emberekhez való kálváriajárást.
Petrovics Katalin is bizonyára korteskedett. De mit
tegyen diplomájával, ha már megszerezte? Óh, bizonyára szívesebben kötözött
volna pergamennel befőttet a maga háztartásában, mert ilyen gyengék ezek a
leányok, ha akármily tudományosak is, még mindig nem adnak egy közepes férjet,
akár egy egyetemi tanári székért. De nem kellett a tanítónő senkinek, bár
szép volt és fiatal, s megtette azt a könynyelmű lépést, hogy
megválasztatta magát és önálló állást vállalt egy félreeső faluban.
És nem volt talán gardedámja se, ha csak annak nem
nézünk egy éhes, sovány állatot, azt a macskát, melyet az elhagyatott
tanteremben talált, a mikor abba mohó tettvágygyal benyitott.
***
Elég is lesz talán a siránkozásból! Voltaképpen mit is
akarok? A fenséges főhercegnő, Mária Valéria, a ki nem hiába hogy
verseket csinál: okos és érzelmes asszony, tisztába hozta az egész kérdést nem
régen, a mikor a budapesti angol kisasszonyoknál volt, megmonda:
- Sok a tanítóné, kevés az iskola!
A tanítónő sok, az iskola kevés - ez az egész!
Szegény leányok, jó családból valók, a kik nem remélhetik a nagy szerencsét,
hogy valami nagylelkű úr élettársának választja őket valaha:
megrohanják a pályát. Szülők, a kik félnek az elszegényedéstől,
anyák, a kik talán a maguk sorsán okulva, függetleníteni akarják lányaikat a
férfiaktól, szükségből, számításból, hiúságból: tanítónőnek képezik
ki a kisasszonyokat. Különösen a férfaktól, a férjhezmeneteltől való
függetlenítés gondolata lett az utolsó időben oly erős, hogy
légiószámra küldi - és üldi - a jövendő anyáit a jövő gyermekei
számára tanítónak és nevelőnek. De hol hozzájuk az iskola - és hol lesz a
gyerek?
Bocsánatot az élcféléért. A következtetésekben tovább
mentem a kelleténél. A komor szükség, a férfiak ellen való dac
erősödő gondolata: mindhiába. Egy leány beszélte nekem, hogyan
tanulnak ők a felsőbb iskolákban. Álmodnak a tanulmányaikról.
Különösen a világhistóriát folytatják éjjelente, de valahogy sohase álmodják
azt, hogy hősök, hadvezérek vagy államférfiaik, hanem hogy ezeknek a
feleségei, jegyesei, vagy hozzájuk tartoznak bármi módon. Jön a király,
meglátja őket, gyönyörű ruhába vannak öltözve, Mátyás, Napoleon, akár
Széchenyi István…
Petrovics Katalin is bizonynyal ezekről álmodott
és ha az öngyilkosság gondolata valaha megforgott fiatal elméjében: legalább is
a Borgiák mérgére gondolt. És ébren egy állatemberrel volt találkozása és
valami rossz cselédtől kellett elcsennie a mérgek legutolsóját, a
szerecsikát.
***
Most már a temető árkában hó födi. Ő maga is
olyan, mint fölötte a hó: leesett, szép fehér volt, vége van. Nekem jól esett
elbúcsuztatnom; talán jog és ok nélkül. És érzem hogy sok olvasó talán
haragszik is már reám és számon kéri a társadalmi cikkből a szilárd
következtetéseket. Mit akartam és mit akarok?
Igazán, magam se tudom. Csak azt érzem, hogy verekedni
szeretnék. De kivel? Silány férfiakkal, a kik a szegény kis tanítónőt a
halálba kergették? De hiszen azok nem egyes emberek, hanem az egész világrend,
a mely szintén nem oly nagy bűnös, mert érzi, hogy igaztalan az egész
asszonyi nem iránt. És az az évezredek óta fejlődő és bonyolódó nagy
injuriát szeretné valahogyan helyre hozni, de hogyan kezdjen hozzá - de hogyan?
|