|
Ujságpapirost kergetett a szél a pusztán. A vasút felől jöhetett a
papiros és sokat kellett hánykódnia, a míg valami tövis vagy aszat megfogta. A
lapos és egyszínű földön most fehérségével uralkodott, lármázott és
pompázott, megzavarva a madarakat és bogarakat. Ember még nem látta, mert az
egész határon lábon csak a kukorica állott már, a többi mind tarló, a mi
ellehet magában. Csak délfelé jött egy tanyai ember, a ki gyujtóért volt benn a
városban.
- Ujságlap! mondta örömmel és letelepedett melléje. A tarisznyáját is kivette, gondolta, most itt meg is
ebédel. Egy darab száraz kenyeret aprónként sózogatott, de csínján bánt a sóval
és a kenyér haját - a mit minden becsületes ember eldob - ette szalonna
helyett. A kalapját le se vette ehhez, hanem nagyokat sóhajtott. Az aratás igen
bő volt, de keresztben-kazalban állott még az új kenyér és a cseléd-ember
fertálya sem következett még el.
- Jó volna szalonnát takargatni ebbe a papirosba!
gondolta magában az ember, de az idejét sem tudta, a mikor szalonnát látott.
Sillabizálni kezdte hát hogy mi ujság, lesz-e háború? A mi erről szólott
volna, azt a szél nem hozta el, a csonka utolsó két oldalt kergette csupán. A
jó ember csak a hirdetéseket olvashatta el és azok között egyet nagyon jól
megértett. Valami budapesti lány kínálta magát, földmívelők gyermeke,
szakácsnő, a ki legszívesebben falura, tanya helyre kivánt vonulni,
szerény gazdálkodóhoz, esetleg urasági alkalmazotthoz legszívesebben
özvegyemberhez.
A paraszt nagyon megörült, mert éppen özvegy volt,
főtt ételt igen régen nem evett már, egy hízója élt komoly felügyelet
nélkül a hidlásban és annak hét malaca. Volt két kis leány gyermeke, az
első feleségétől való, fésületlen, elvadult és nagyétü gyermekek.
Mindig gondolt arra, hogy anyát és gondviselőt hoz ezeknek, de a tanyákon
nem akadt, a faluban sem, mert más vidékről szakadt ide. «Ez
a leány jó lesz»,
így vélekedett magában és fogadást tett, hogy soha meg nem veri, ha jó lesz.
Irt
érte vasárnap és a másik vasárnap már meg is jött az, a nagy zöld ládájával.
A két gyereket is kivitte elébe és egy igás kocsin, a mely
olajat hozott a gépekhez, érkezett be a tanyára a nászmenet.
- Kertész - úgy-e bár ön kertész? mondja az új asszony.
- Az volnék! mondta
az ember egy kissé elszontyolodva, mert a nő nem volt kielégítő
külsejű. Sovány és csontos, mintha az arcával is testi munkát végzett
volna. A pesti mindenes cselédek minden nyomorúsága, szenvedése meglátszott
rajta. Paraszti eredete meg nem is volt ismerhető. De
hamar elárulta magát, a mint leszállt, megpillantotta a malacokat és azonnal
enni adott nekik.
Fölvette a korpás tálat és csalta az
állatokat magához:
- Kuc, kuc, kedvesek!
|