|
Heten voltak, vidámak és szemtelenek;
emberekhez hasonlított valamennyi. Sorsuk tudata, mint
halavány ösztön sem nyilatkozott meg bennük, végzetük éppenséggel nem
nyugtalanította őket. Tele életkedvvel és reménységgel, mohósággal
minden élvezettel szemben. Két szőke abban vált ki, hogy
igen anyás volt, a többi öt a gyerekekkel mulatta magát, ugratta, szalajtatta,
mérgesítette őket. Mindegyik mindent meg akart enni. Az egyik egészen olyan képű volt mint az a nagyvárosi ügyvéd,
a ki krajcárokért árvereztet. Sunyi és mérges, a mellett tekintélyes. Voltak közöttük gyermeteg malacok is, a játék szenvedélye, a mely
az egész kozmoszt és minden teremtményét átöleli, uralkodott rajtuk. Egy igen affektánsnak és kacérnak mutatkozott mindjárt az első
hetekben, azonnal sírt és minden ok nélkül kétségbeesett.
Úgy
látszott, mintha tudták volna, hogy mennyi reménység fűződik
hozzájuk, ámbár azt nem tudhatták, hogy fölnevelésük, eladatásuk, részben megöletésük
a porta legfontosabb és egyetlen nagy kérdése. Ha sejtettek is valamit,
könnyelműen azzal vígasztalhatták magukat, hogy a végén majd elszökünk!
|