|
Juli
és Perzsi, az egyik négy éves, a másik hét, az apjukhoz hasonlítottak, a ki
csúf, szeplős és vörnyeges hajú volt. De ők - a jó isten tudja, mivel tartozik a lányoknak -
gyönyörű szépek, tejfehér arcuak. Az egyiknek, a kisebbiknek olyan
volt a haja, mint a kukorica haja, ha a napon megsárgul. A
szemét is mintha mindig a nap sütné, folyton-folyvást ragyogott, azt se
lehetett tudni, milyen a színe. A nagyobbik Perzsi;
fekete haja, fényes és vörösbe hajló, mint a milyen itt a föld. Az arca
oly hófehér, mintha nem volna benne egy cseppnyi vér.
Soha ilyen vidám és boldog gyerekeket.
Az apjuk csak akkor bántotta őket, ha rossz kedvvel volt, nem akadt egy
fél pipa dohány sem, vagy ha kiszalasztották a
portából a malacokat.
- Topp le! kiáltotta
ilyenkor.
A kicsinyek, mint a pillék, letoptak.
Az
ember végig vert rajtuk egy nyaklószíjjal, hol többet, hol kevesebbet, néha
kivérezte a testüket, néha nem. De szerette
őket, minden sátoros ünnepen behalzsírozta a kis csizmájukat és bement
velük a templomba. Csak néha szidta őket, az
anyjukkal hozakodván elő, a ki igen zavaros viszonyok között mult ki.
A nagyobbik leány tudott egy levélről, a melyet egy kút
káváján találtak. A levél tartalmát is tudta szó szerint, mert igen
sokszor hallotta a tanyán, ugy is mint szép mondást:
«Itt fekszik egy szülő anya,
szülött gyermekével. Isten verje meg a
szivet!»
A szülött gyermeket azonban az utolsó pillanatban beletette a vederbe, azt
feltaszította és maga lebukott az alacsony vizű tanyai kútba...
- Mit nyávogtok, nevezzetek engem mamának! mondá a budapesti nő és
mindakettő csakhamar úgy nevezte: mamám!
Mannaérés volt, gyönyörű ősz, hajnaltól holdvilágig kint
játszottak a kertben.
|