|
A kisebbik lány nagy hazug volt és ezért méltán haragudott rá az édesatyja.
Az ürgéket leste egész nap, mit csinálnak és mit beszélnek a kert
földturásaiban és azt állította, hogy a malacokra ügyel. S így történt, hogy az
egyik malac, a beteges kitörte a lábát, a másik az ügyvédképű pedig
beszabadult az idegen kukoricásba, a honnan nem lehetett beterelni. A nagyobbik
leány nem hazudott, hanem igen alamuszi volt, mindig, mindig elmélázott.
Ilyenformán sok zavar esett, a gyerekek egész nap a malacokat hajkurászták, a
gyerekeket pedig viszont a szülők. Kétségbeesve szaladgált a kicsiny Juli,
a kinek szaladásában, járásában még benne volt az apró lények, a járni most
kezdők tötyögése. Inkább is szóval próbálta az állatokat szelídségre
birni, beszélt hozzájuk, a minthogy fűhöz, fához, még a bogárhoz is
beszélt.
Nem használt misem: a szerencsétlenség minden oldalról megérkezett. A
malacok elszökdöstek, elhulltak, elfogytak. A legimpertinensebb és legkövérebb
a remete kutyával került össze, a végén már csak kettő maradt.
- Erre való a lánygyermek - mondá a kertész iszonyúan nekikeseredve! Ezt
cselekedte ez a béka, a lelketlen hazudozásaival.
Az asszony
csitította:
- Már most éhen halhat kend jövő aratásig.
A nagyobbik igen rimánkodott, hogy ne verjék már őket ilyen nagyon. De
a két kis malac is elúnta magát társaság nélkül, az anyjuk egyedül maradt
szomorúan, soványan. Vége volt minden reménységnek, a kölcsön-kukorica is
fogyatékán volt. A pesti nő is tovább akart menni, de a kertész ráfogta a
villát:
- Élve innen el nem mégysz! mondta, mivel nagyon megszokta már a sok
ügyességeért és női kedvességeért.
- Hanem ezt a nyelvest és ezt a hazugot viszem be
holnap a városba, adom be az apácákhoz!
|