|
A kertész, a ki több ízben volt kocsis a városban is, abban
a tévedésben élt, hogy a gyermekeit a kik egyrészt árvák, másrészt
katholikusok, minden nagyobb baj nélkül be lehet adni kis apácáknak és majd
megnőnek. Be is vitte őket a főapáca szobájába, a mely tele volt
most fiatalabb, öregebb testvérekkel, pirosakkal, halványokkal, vígakkal,
szomorkodókkal.
A paraszt nem szégyelte magát:
- Apácáknak hoztam ezeket! mondá és maga elé tolta
Julit és Perzsit.
A szent életű lányok nevettek, a fejedelemasszony
is nevetett, mert a kis parasztlányokat nézték, amint azok mereven állottak a
nagy csizmájukban, se nem szomorúan, se nem vígan, hanem igen komolyan. Az
egyik testvér leguggolt hozzájuk, a másik felfogta a kisebbiket, a
fejedelemasszony parancsolta: «Cukrot
hozzanak!» Mulattak, nevettek rajtuk, nagyon megszerették
őket.
Itten mennyországba jutott a két gyermek, mert az
apácák befogadták őket és az apjukat elküldték haza. Ágyat vetettek nekik,
imádkozni tanították őket és közöttük nevelődött, növekedett Jézus
két kis parasztmenyasszonya. A kisebbiknek hamarosan gyönyörű látásai
lettek, a nagyobbik oly szépen tudott imádkozni s halottakért, a betegekért,
mindenkiért, a kit nem is ismert, hogy sok apáca megkérte, imádkoznék ő
érte is.
Gyönyörűek lettek testben, lélekben, földi gond
nem férkőzött hozzájuk, Jézus jósága és szerelme eltávoztatott tőlük
minden gonoszságot. És a mikorra fejükre tették a fehér főkötőt,
minden hiúság eltávozott dús hajú fejükből. Csak a hajukat fonták még
mindig be a gyermekkori parasztszokás szerint, egy ágra, vékony színes
szalaggal és elrejtették a fehér főkötő alá. És néha a gonosz
malacokkal álmodtak.
|