|
Amikor megnőttek, mindketten ugyanegy teremben
ápolták a betegeket, a varangyos férfiakat és nem utálták, hanem szánták
őket.
Estve, egyszer, mondja az egyik:
- Az öreg paraszt, a kit tegnap hoztak be,
össze-vissza beszél. Talán az éjjel mellette imádkoznánk.
A spanyol falat odahúzták, a többi beteg ne lássa, ha
az öreg haldokolni kezd és békétlenül, engedetlenül fogadja a földi
életből való elszólíttatásait. Hívattak hozzá papot és csendes áhítattal,
de minden rémület nélkül imádkoztak mellette.
Pipát kért az öreg, majd valakin a fűrészét
kereste.
- Talán favágó volt élete utolsó szakában, mondá Juli,
a ki még mindig igen szeretett beszélni.
Rorátéra - annak az ideje volt éppen - az öreg
meghalt. Az idősebbik testvér szelíd érzelemmel, de erősen
leszorította a szemét. Betakarta, nézte egy kicsinyt:
- Nagyon ismerős nekem! szólt ifjabbik
testvéréhez. Mintha láttam volna valamikor!
A kisebbik is megnézte, de nem emlékezett reá.
Betakarták, olvasót tettek a kezei közé. De nem könnyeztek, megszokták már a
halált; nem valami rút szörnynek, hanem komoly barna hajósnak nézték, a ki
áthajózik a lélekkel a fekete vízen a fehér sugár világra.
- Meg kéne kérdezni, hogy hívják! Megnézni a nagy
könyvben, - szólt a nagyobbik. De az akaratnál maradtak, mert Jézus két
parasztmenyasszonyának a szívében az öröm úgy felillatozott, mint a fehér viola
illata nyári eső után. Várták a hajnalt.
Vőlegényük megszületését várták és lent a sötét
templomban roráté előtt, nehány szál gyertyánál, ők díszítették nagy
rózsákkal szűz Mária ruháját.
|