|
Nincsen arcképe. A mikor az ifjúság elbúcsuzott
tőle, hiába rejtegette előle a fésülő komorna az első fehér
hajszálakat és mindhiába mondta: szerencsehaj, csak szerencsehaj ez, fölséges
asszony! Meglátta észrevette és nem akarta, hogy arcát a világ lássa többé: a
világ és népei, a kik szerelmesek voltak bele mind. Több mint tíz esztendeje
nem állott festő vagy fotografus elé, a régi képei járják még most is, az
ő igazi lényének földi kifejezése maradjon meg mindörökre!
Imádásra méltó hiúság ez, a minthogy az emberi hiúság
nagy és szép tulajdonság, akármit mondjon is a régi erkölcstan. Kell a
szépségnek, a legfontosabb alkotó része a kiválóságnak, az ambició felerészben
ez; hiúság nélkül olyan az egész emberiség mint egy roppant kereskedőház.
Üdv a királynénak, a ki ez isteni tulajdonságot ime udvarképessé teszi, nincs
asszony, a ki oly szuverén - nem, mert uralkodóné - mint a milyen ő, a ki
oly bátor, közvetetlen és őszinte legyen. Hízelegve vegye körül alakját a
fantázia és a levegőn át csókoljuk kezeit, mert ő az, a ki elutasítja
magától a vénülést és a mikor már nagyanya lett: kultuszt csinál a forró,
szerelmes versek költőjéből, a forró és sok szerelem martirjának
alakja körül. Ez a mi asszonyunk lojalitás nélkül; királyné korona nélkül is.
Szívből bókolunk és nem kötelességből hódolunk neki és nem jár
eszünkben nemzeti hála, a mikor rajongással fordulunk feléje, a mikor közöttünk
újra megjelen. Gyászban, bánatosan, halványan, egy új arc...
Hogy oly régen nem láttuk közelről, hosszasabban,
alakja itt Budapesten szinte misztikussá lett. És most nemrégiben, a mikor a
káprázatos látnivalóktól immár szédülő tömeg meglátta a fekete kalapos
női fejet: megrezzent, elérzékenyedett, halkkal, de úgy éljenzett, hogy
hangjából - valamint a harang ércéből az ezüst - kihallatszott az
összeszorult szíveknek szava. A négy fehér ló megállt a királynéval a liget
virágkörében, a királyi sátor előtt és most minden tekintet őt
kereste, kíváncsi szeretettel, energiával, az asszonyok szinte megfogták a
szemeikkel. Elhalványodó staffage és mellékes lett körülte a ragyogó pompa, az
udvar, az álomnak is merész és színpompás tavaszi kép.
Így volt: mellette a legfőbb hadúr pirosban. De
most nem a felség a fő, hagyjuk úri alakját és nézzük tovább a tablót, a
mely most a sugár, feketeruhás úrnőért van. Lilában föltűnik mögötte
a menye, a kék szeme hunyorítva mosolyog, valamint az idő, a mely most e
pillanatban legyőzte a vihart és az ólmos felhőket. Az
asszony-tribünök köröskörül olyanok, mint óriási virágszőnyegek, a színes
ernyők mint roppant tulipánok. Ragyognak a díszruhák is, a katonák, a frakkosok
ingplasztrónjai verőfényben vakítanak. És mindez benne a tavaszban: a fák
friss lombjai között, május kacagásában, az esőt váró virágok illatában.
A királyné egyedül volt, más volt, mint mindenki itten.
Az ura pirosban, a menye lilában, lánya fehérben, a
magyar: nemzeti színben - csak ő van a fia színében, talpig feketében.
A fia! Ez volt az együttes nagy gondolat, mely a szegény
krónikás érzése szerint a legtöbb elmén átviharzott, míg a bánatában és
hervadásában is bájos fejet látta a felség bibor-ruhája mellett, az édes tavaszi
és a diadalmas nemzeti pompában, elnézve a főrendek és egyéb urak
kócsag-erdeje, fehér forgó-sövénye mögött. Egészen különvált ez arc az egész
környezettől, egy ideges madonna, a ki fekete legyezőt tart az arca
előtt, földi ember ne lássa többé mindörökre való gyászát és hogy számára
minden földi dolgok immár elmulának. Él, jön, megy, bolyong a világban, de csak
azért, mert isten így akarja.
Azonban a királyné kiszállt az udvari kocsiból, urának karján felhalad a
sátorba, ottan megáll a nép előtt s ime egyszerre hatalmas királyné lett.
Most látszik, hogy lehet a világon nála gazdagabb, hatalmasabb királyasszony,
de nincs senki, a ki születésénél fogva ilyen fejedelmi nő. Egy tekintet
reá és érteni lehet fensőbbségét abban az udvarban, a hová idegenből került
és a mely híres arról, hogy az asszonyok becsvágya nagyobb benne, mint a
férfiaké. Mondják, mindjárt meghódoltatta őket a szép bajor hercegleány.
A leány! Csudálatos, de az impozáns termete egészen leányos. Magas, csaknem
olyan nagy, mint az ura, gyönyörű friss a tartása, de a nyaka egy kissé
meghajlik, mint ama szép termetü leányoké, a kik gyorsan nőttek magasra. A
haja is görög lányos, kontyban a régi szép barna haj, csak fénye nincs már,
inkább egy kissé tompa vörösbe játszik. A mint ott áll az ünnepi beszédet
hallgató király mellett: ekszponált alakját csaknem lenyelik a
tiszteletteljesen kíváncsi tekintetek. A hölgyek, dacára az ünnepi hangulatnak
- nem birnak elragadtatásukkal - a felség válasza hallszik mély csöndben -
milyen alak! susogják a tribünökön. Inkább egy ilyen alakot és csak aztán egy
koronát hozzá!
A
fekete falegyezőt le nem veszi arca elől a felséges asszony.
De nem a nap ellen tartja. A nap szabadon süti meg az egyik
oldalon és a hogy teheti, bebújik a legyező árnyékába is. Rembrandti
látvány, árva, egyfestékü író, hogy ábrázolja ide le. Így próbálom ime:
email a szine. Ránc - †††‑et tegyünk e szóhoz,
mint Belzebubhoz - ez a kegyetlen rajz nem látszik rajta. Valami nagy küzdelem folyhatik most le a keskeny, de sima, félig
hajborította homlok alatt. Fegyelmezi az arcát, a míg az ura beszél.
Nagyon, nagyon komolyan néz maga elé, de a nap addig-addig simogatja, a míg
szemei egyszerre gyengén mosolyogni kezdenek; kedves magyarjainak öröme, a
májusi napból és a tekintetekből kisugárzó meleg
mintha felüdítené, nézi a színekben szikrázó, mégis lágy és csendes képet maga
előtt, néz, lát, mintha most ébredt volna föl, élvezi és köszönti a földi
élet gyönyörét. S egy kissé szűkebbre fogva jobbjában a
legyezőt, balra tekint, a hol jó ismerősöket lát a magyar urak
között, mosolyog a vele szemben diszkrét színekben virító
hölgytribünre... Egy pillanat: most érzi, hogy olyan mint régen. És elveszi
arca elől a legyezőt egy pillanatra. Most lehet
látni jól, siessenek, tizenöt év előtti fejét látják most, talán csak egy
percre, talán soha többé. Oh mily kedves, mily naiv és poétikus. A
tekintetében egy vers van a tavaszhoz, az ajkai körül játszi bölcseség: nagy
gyerekek ezek a magyarok, de kedvesek, nagy vonásokkal teli, olyanokkal, a
milyeneket én imádok... Jó Asszonynak lenni fölöttük, bátorság és büszkeség
velük menni, ha ők gardirozzák!
A király bevégezte beszédét. Zúgtak a harangok. A
királyné néhány szót szólt, csókra nyujtotta kezét a hercegnőknek és a két
fehér paripa elvágtatott vele. Utána zúgott az éljen és megint megindultak az
iromba felhők és mentek nyugat felé; még csak dél volt és elborították a
firmamentumot.
A felhő elmúlt a vasárnapi
Te-Deumra. A nap szikrái még külön is földíszítették a
hercegnők magyar ruháit. Közöttük, fölöttük egy elegáns, fekete
ruhás úrnő, leeresztett fátyola mögűl
mereven néz maga elé és magában imádkozik az Istenhez, a ki a legnagyobb földi
szépséget adta neki, de ő szent felségének úgy tetszett, hogy ezt
elfátyolozza; a legnagyobb anyai büszkeségre adott neki okot és királyfi
anyjává tette, de a királyfit tőle elvette...
Merész
ívü szemöldöke - a fátyol alatt - megrezdűl, de már nem sír a királyné.
Így látta a felséges fejet a rövidlátó
és szürke pennájú krónikás.
|