|
Megjöttek a tótok, itt a tavasz. Hiába hó, hiába fagy,
a tótocskák megjövének, itt a tavasz! És a jó isten is kimutatta szeretetét a bocskoros
hangyácskák iránt: ma egész napon át jó meleg nap sütött rájuk az épülő
házak állványain, a melyeket elleptek, mint katinkabogarak a vidéki házak
falait.
Keverik a maltert, hordják a téglát már - tegnap agyon
is ütött a tégla egyet. Egy tót halott! Mi az? Semmi. Mégis valami: ha
szegénykék nem üttetnék magukat oly sürüen agyon, az orvosnövendékeknek nem
volna elég szép friss hullájuk, amin tanulhatnak. Kedves tótok, a tudomány, az
alma mater nevében is legyetek üdvözölve, hogy megjövétek.
Micsoda tragikus hang? Ők széleset mosolyogva
néznek bele Pestba, a kit ők
csináltak. A falusi tartózkodástól, a jó friss kárpáti levegőtől
megjött a szinük, ami majd itt a nyáron elvész, a téli pihenéstől meg
vannak kövéredve, az utolsó falusi vasárnap fésülködésétől még oly egyenes
és sima a hajuk mint a szeg. A vasárnaptól, az esküvőtől, mert új
párok, mézeshetes házastársak adják egymásnak a téglát. Otthon megesküdtek
februáriusban, ide feljöttek márciusban napszámot vállalni. Hány száz új pár élheti
mézesheteit a sok épülő budapesti ház állványain? Vajjon összetapadnak-e a
merev arcok a téglarakások mögött? És mit mond hozzá a pallér? A
legszigorúbb férfiú a világon, az isten, a Pan Bog, a
pallér?
Tegnap
egy kis korcsmában - Villamos piszoknak csúfoljuk, de a bora jó - leült mellém
egy pallér. Az beszélt nekem egy ilyen új párról.
De nem ideiről, tavalyiról még.
Az
asszony és a férfi elválasztva dolgoztak, az egyik a földszinten, a másik az
emeleten. Nagyon integettek egymásnak. Az asszonyka lekiabált az
urának a földszintre:
- Nye kupi malina? (Kell-e málna.)
Akkor ment el éppen az állvány alatt
egy fiatal professzor. Egy nem öreg professzor. Ilyenkor mindig tanulni szokott
nyelveket, mert nagy nyelvész volt. De most a szobáját
súrolták, el kellett mennie hazulról, sétált a márciusi napban. Fölnézett az állvány nagy hasadékán, a mikor meghallotta «nye
kupi maliná»-t.
- Ejnye, de szép és ismeretlen szláv
idioma!
Az idioma nagyon megtetszett neki. Az
asszonyka is egész csinos volt, kedves, furcsa fehércseléd. Lemosolygott a
csudálkozó professzorra, de az nem nézett reá. Szigorú egy
agglegény volt, csak a szót s a pénzt gyüjtötte halomra. De az idioma
megzavarta mégis. Elvörösödött és felszólt az asszonynak liptói nyelven:
- Hova való ön?
- Árvából.
- Falu?
- Trszta.
- Szépen beszélnek ott!
- Igen, igen szépen.
Mi tűrés-tagadás, a professzor
elkezdte faggatni a nevető asszonyt. Megkérdezte a nevét is. Sőt
hozzám is eljött, hogy csakugyan úgy hivják-e? És mindig
gyönyörű idiomáját említette: «szépen beszél,
tanulnom kell tőle szavakat!»
A
pallér, a ki pallér-nyelven mesélt - sajnálom, hogy ez még nincs az irodalomba
bevéve - nem tudta itt tovább a részleteket.
Csak azt tudta, hogy az őszön megesküdött a professzor a
málnát kináló menyecskével.
A
régi ura meg új ruhában, fekete kis kalapban módosan ment föl Árvába.
Tegnapelőtt azonban visszajött és
ott dolgozik nálam.
- Mit tetszik most építeni!
- Mindég csak négyemeletes házat.
- Most kinek?
- Éppen annak a professzornak!
Bandi legyek, ha már a pallérok is nem olvasnak Jókai-regényeket.
Vajjon mi igaz ebből a történetből? Legfeljebb ha annyi, hogy
megjöttek a víg tótok, a szép, új menyecskék, süt a nap, itt a tavasz és a
leghidegebb férfiak is ha fölnéznek az állványokra és hallják a tót asszonyokat
beszélgetni, nagyon elbámulnak, hogy mennyi sok, szép, idegen, friss és népies
az idiomájuk.
|