Szerelem.

Köd és sötét estve lett, a mikorra hazafelé mentünk. A fecske előre küldte a baglyot, mint a ki sötétben is lát, hogy a mamája oldalán vezesse a menetet. Több szép fekete leányok és több fekete emberek, nagyobbára rokonok, mentek elől. Hogy, hogy nem, - magyarázattal nem tartozom - mi ketten, a fecske meg én maradtunk legutolsónak. Talán azért, mert én már házas ember vagyok, a leány ezt éreztette is velem. Úgy lenézett, hogy bizalmaskodott velem:

- Nem volt szép magától, hogy megházasodott. Most udvarolhatna, most, most - megszöktethetne.

- Így is. Hová parancsolja?!

Hirtelen komoly lett. (Ez nem állott jól neki.) Körülnézett, gondolkozott. A ködben, az éjben elvesztettük szemeink elől a menetet. A menyasszony megszólalt:

- Én bízom önben. Érzem, hogy bár legújabb, de legjobb barátom. - Nézze, nekem egy régi, gyermekkori barátom van - rokonom is - a ki most nehéz beteg. Vigyen el hozzá. Aztán azt mondjuk, hogy eltévedtünk, azt mondjuk - ejh, a mit akarunk!

Kocsival, két perc alatt ott voltunk.

A szegény orvosnövendék - persze, hogy orvosnövendék volt - feküdt a konyhából nyíló hónapos szobában. Halvány arca vérvörös lett, a mint a fecske váratlanul ágyához libbent. Kiabált a cselédre, hogy vinné el a nagy orvosságos üveget. A cseléd nem jött.

A kielégítetlen háziasszony odakint jó hangosan duruzsolt.

A leány leült az ágy szélére, fölemelte a fátyolát, összecsucsorította a csőrét és megcsókolta a beteget. Párnáját megigazította, izzadt szőke fejét fölemelte, lecsüngő bajuszát felsodorta.

Én az ablakon zeneileg dobolni tanultam azalatt. Az üvegen át hallottam sírásba fuló szavukat:

- Magát szeretem, senkit mást, csak magát! óh, bár meghalhatnék magával!

Megmosolyogta, megsiratta, összecsókolta, összeszidta, körülcsicseregte és - otthagyta.

- Mit gondol, meg fog halni? - kérdezte tőlem, remegve az utcán.

- Fölépül. Hogyne, ezek után! És ha fölépül, mit tesz, mit akar vele tenni?

Nem felelt, hanem mosolygott, zavartan és titokzatosan.