Két kis leány és a hét malac.

A kertész.

Ujságpapirost kergetett a szél a pusztán. A vasút felől jöhetett a papiros és sokat kellett hánykódnia, a míg valami tövis vagy aszat megfogta. A lapos és egyszínű földön most fehérségével uralkodott, lármázott és pompázott, megzavarva a madarakat és bogarakat. Ember még nem látta, mert az egész határon lábon csak a kukorica állott már, a többi mind tarló, a mi ellehet magában. Csak délfelé jött egy tanyai ember, a ki gyujtóért volt benn a városban.

- Ujságlap! mondta örömmel és letelepedett melléje. A tarisznyáját is kivette, gondolta, most itt meg is ebédel. Egy darab száraz kenyeret aprónként sózogatott, de csínján bánt a sóval és a kenyér haját - a mit minden becsületes ember eldob - ette szalonna helyett. A kalapját le se vette ehhez, hanem nagyokat sóhajtott. Az aratás igen bő volt, de keresztben-kazalban állott még az új kenyér és a cseléd-ember fertálya sem következett még el.

- Jó volna szalonnát takargatni ebbe a papirosba! gondolta magában az ember, de az idejét sem tudta, a mikor szalonnát látott. Sillabizálni kezdte hát hogy mi ujság, lesz-e háború? A mi erről szólott volna, azt a szél nem hozta el, a csonka utolsó két oldalt kergette csupán. A jó ember csak a hirdetéseket olvashatta el és azok között egyet nagyon jól megértett. Valami budapesti lány kínálta magát, földmívelők gyermeke, szakácsnő, a ki legszívesebben falura, tanya helyre kivánt vonulni, szerény gazdálkodóhoz, esetleg urasági alkalmazotthoz legszívesebben özvegyemberhez.

A paraszt nagyon megörült, mert éppen özvegy volt, főtt ételt igen régen nem evett már, egy hízója élt komoly felügyelet nélkül a hidlásban és annak hét malaca. Volt két kis leány gyermeke, az első feleségétől való, fésületlen, elvadult és nagyétü gyermekek. Mindig gondolt arra, hogy anyát és gondviselőt hoz ezeknek, de a tanyákon nem akadt, a faluban sem, mert más vidékről szakadt ide. «Ez a leány jó lesz», így vélekedett magában és fogadást tett, hogy soha meg nem veri, ha jó lesz.

Irt érte vasárnap és a másik vasárnap már meg is jött az, a nagy zöld ládájával. A két gyereket is kivitte elébe és egy igás kocsin, a mely olajat hozott a gépekhez, érkezett be a tanyára a nászmenet.

- Kertész - úgy-e bár ön kertész? mondja az új asszony.

- Az volnék! mondta az ember egy kissé elszontyolodva, mert a nő nem volt kielégítő külsejű. Sovány és csontos, mintha az arcával is testi munkát végzett volna. A pesti mindenes cselédek minden nyomorúsága, szenvedése meglátszott rajta. Paraszti eredete meg nem is volt ismerhető. De hamar elárulta magát, a mint leszállt, megpillantotta a malacokat és azonnal enni adott nekik.

Fölvette a korpás tálat és csalta az állatokat magához:

- Kuc, kuc, kedvesek!