Nagy szerencsétlenség.

A kisebbik lány nagy hazug volt és ezért méltán haragudott rá az édesatyja. Az ürgéket leste egész nap, mit csinálnak és mit beszélnek a kert földturásaiban és azt állította, hogy a malacokra ügyel. S így történt, hogy az egyik malac, a beteges kitörte a lábát, a másik az ügyvédképű pedig beszabadult az idegen kukoricásba, a honnan nem lehetett beterelni. A nagyobbik leány nem hazudott, hanem igen alamuszi volt, mindig, mindig elmélázott. Ilyenformán sok zavar esett, a gyerekek egész nap a malacokat hajkurászták, a gyerekeket pedig viszont a szülők. Kétségbeesve szaladgált a kicsiny Juli, a kinek szaladásában, járásában még benne volt az apró lények, a járni most kezdők tötyögése. Inkább is szóval próbálta az állatokat szelídségre birni, beszélt hozzájuk, a minthogy fűhöz, fához, még a bogárhoz is beszélt.

Nem használt misem: a szerencsétlenség minden oldalról megérkezett. A malacok elszökdöstek, elhulltak, elfogytak. A legimpertinensebb és legkövérebb a remete kutyával került össze, a végén már csak kettő maradt.

- Erre való a lánygyermek - mondá a kertész iszonyúan nekikeseredve! Ezt cselekedte ez a béka, a lelketlen hazudozásaival.

Az asszony csitította:

- Már most éhen halhat kend jövő aratásig.

A nagyobbik igen rimánkodott, hogy ne verjék már őket ilyen nagyon. De a két kis malac is elúnta magát társaság nélkül, az anyjuk egyedül maradt szomorúan, soványan. Vége volt minden reménységnek, a kölcsön-kukorica is fogyatékán volt. A pesti nő is tovább akart menni, de a kertész ráfogta a villát:

- Élve innen el nem mégysz! mondta, mivel nagyon megszokta már a sok ügyességeért és női kedvességeért.

- Hanem ezt a nyelvest és ezt a hazugot viszem be holnap a városba, adom be az apácákhoz!