A mennyországban.

A kertész, a ki több ízben volt kocsis a városban is, abban a tévedésben élt, hogy a gyermekeit a kik egyrészt árvák, másrészt katholikusok, minden nagyobb baj nélkül be lehet adni kis apácáknak és majd megnőnek. Be is vitte őket a főapáca szobájába, a mely tele volt most fiatalabb, öregebb testvérekkel, pirosakkal, halványokkal, vígakkal, szomorkodókkal.

A paraszt nem szégyelte magát:

- Apácáknak hoztam ezeket! mondá és maga elé tolta Julit és Perzsit.

A szent életű lányok nevettek, a fejedelemasszony is nevetett, mert a kis parasztlányokat nézték, amint azok mereven állottak a nagy csizmájukban, se nem szomorúan, se nem vígan, hanem igen komolyan. Az egyik testvér leguggolt hozzájuk, a másik felfogta a kisebbiket, a fejedelemasszony parancsolta: «Cukrot hozzanak!» Mulattak, nevettek rajtuk, nagyon megszerették őket.

Itten mennyországba jutott a két gyermek, mert az apácák befogadták őket és az apjukat elküldték haza. Ágyat vetettek nekik, imádkozni tanították őket és közöttük nevelődött, növekedett Jézus két kis parasztmenyasszonya. A kisebbiknek hamarosan gyönyörű látásai lettek, a nagyobbik oly szépen tudott imádkozni s halottakért, a betegekért, mindenkiért, a kit nem is ismert, hogy sok apáca megkérte, imádkoznék ő érte is.

Gyönyörűek lettek testben, lélekben, földi gond nem férkőzött hozzájuk, Jézus jósága és szerelme eltávoztatott tőlük minden gonoszságot. És a mikorra fejükre tették a fehér főkötőt, minden hiúság eltávozott dús hajú fejükből. Csak a hajukat fonták még mindig be a gyermekkori parasztszokás szerint, egy ágra, vékony színes szalaggal és elrejtették a fehér főkötő alá. És néha a gonosz malacokkal álmodtak.