A kertész látogatása.

Amikor megnőttek, mindketten ugyanegy teremben ápolták a betegeket, a varangyos férfiakat és nem utálták, hanem szánták őket.

Estve, egyszer, mondja az egyik:

- Az öreg paraszt, a kit tegnap hoztak be, össze-vissza beszél. Talán az éjjel mellette imádkoznánk.

A spanyol falat odahúzták, a többi beteg ne lássa, ha az öreg haldokolni kezd és békétlenül, engedetlenül fogadja a földi életből való elszólíttatásait. Hívattak hozzá papot és csendes áhítattal, de minden rémület nélkül imádkoztak mellette.

Pipát kért az öreg, majd valakin a fűrészét kereste.

- Talán favágó volt élete utolsó szakában, mondá Juli, a ki még mindig igen szeretett beszélni.

Rorátéra - annak az ideje volt éppen - az öreg meghalt. Az idősebbik testvér szelíd érzelemmel, de erősen leszorította a szemét. Betakarta, nézte egy kicsinyt:

- Nagyon ismerős nekem! szólt ifjabbik testvéréhez. Mintha láttam volna valamikor!

A kisebbik is megnézte, de nem emlékezett reá. Betakarták, olvasót tettek a kezei közé. De nem könnyeztek, megszokták már a halált; nem valami rút szörnynek, hanem komoly barna hajósnak nézték, a ki áthajózik a lélekkel a fekete vízen a fehér sugár világra.

- Meg kéne kérdezni, hogy hívják! Megnézni a nagy könyvben, - szólt a nagyobbik. De az akaratnál maradtak, mert Jézus két parasztmenyasszonyának a szívében az öröm úgy felillatozott, mint a fehér viola illata nyári eső után. Várták a hajnalt.

Vőlegényük megszületését várták és lent a sötét templomban roráté előtt, nehány szál gyertyánál, ők díszítették nagy rózsákkal szűz Mária ruháját.