A zálogház elõtt egy fiatalember állott; ez nem ritka eset.
Az ifjú a nyárhoz képest pepita nadrágot, de a forró nyári nap dacára fekete cilindert
és ehhez rövid kabátot viselt; ezért öltözködésébõl minden idényszerûség,
minden harmónia hiányzott. Azonban egy igen szép bot volt a kezében; a bot feje
egy ezüst kecskét ábrázolt.
A zálogháznak három ajtaja is nyílott az utcára, sõt, minden
valószínûség szerint, a kapu alól is meg lehetett közelíteni. A fiatalember
mégis úgy viselkedett, mintha sehogy sem találna az intézetbe. Az összes
szokásos mozdulatokat megcselekedte már, úgymint: nézte a házat, mintha meg
akarná venni, vagy legalábbis megzsindelyezni. Hogy minden gyanút elhárítson
magáról, olyan módon szemlélgette az ajtókat, mintha a legközelebbi viharos
éjszakán egy kis betöréses lopást tervezne. Majd többször elment a kérdéses
épület elõtt, fölnézett a piszkos ablakokra, és minden valószínûség szerint azt
kívánta elhitetni a külvilággal, hogy vidékies ablakpromenádét csinál. Az utcát
igen vizsgálta, és ellenséges szemmel mustrálta a járókelõket, akik hite
szerint megakadályozták õt abban, hogy egyenesen céljára törjön. Különösen a
nõk alterálták, a szép hölgyek, akik miatt a fiatalság olyannyira szégyenli a
szegénységet. Kihívóan vagy igen megalázva, szemlesütve ment el mellettük, és a
szép bottal lehetõleg föltûnés nélkül játszott. Forgatta, pörgette, az ezüst
kecskefejet többször figyelmesen megnézte.
A kevésbé éles szemû megfigyelõnek is észre kell vennie
ilyen módon, hogy ez az ifjú ember az ezüst kecskét a zálogházba viszi. Nem
sétál vele, hanem viszi. A bot máris elvált tõle, külön állott. Ez fájhatott az
ifjúnak, sõt egészen fölizgathatta, olyannyira, hogy egyes kósza gondolatát
hangosan fejezte ki. Például:
- Adieu, kecske!
- Isten veled, szép ezüst kecske!
- Nem tudom, nem tudom!
Abban a pillanatban, amikor így monologizált, másik,
valamivel korosabb fiatalember érkezett a bizonyos ház elé; szintén fekete
cilindert viselt, és augusztus hava dacára egy télies felöltõ volt a vállára
csapva. Ez az úr egy pillanatig sem habozott, és egyenesen nekivágott a
zálogház legnagyobb ajtajának. Ez az energia magával ragadta az ezüstkecskés
fiatalembert is, aki a következõ pillanatban már ott állott a tulajdonos
farostélya elõtt.
A bot elvált gazdájától.
- Egy bot! - diktálta a zálogházas.
- De milyen bot! - szólt a fiatalember halkan.
- Csúf állat, kecske, ez nem kedvezõ! - jegyezte meg a
tulajdonos rosszkedvûen, és mereven, ellenségesen nézett a kecskefejre,
amelyhez az õ feje hasonlított, csakhogy szarvai, ha esetleg voltak is, a
fekete selyemsapka alól nem látszottak ki.
- Hogy lehet ily ízléstelen tárgyat venni pénzért,
készpénzért! - fonta tovább megjegyzéseit a tulajdonos.
- Nem vettem! -
szólt a fiatalember mérgesen.
- Hát? Kapta?
- Ahhoz önnek
semmi köze! - jegyezte meg ingerülten az ezüst kecske gazdája, és az egész arca
elpirult, a pelyhedzõ bajusza alatt is.
- Neki igaza van!
- vágott közbe idegen nyelven a diktandóra váró nõ, kövérkés, formás, kedves,
egyenes ellentéte a sárga-szürke zálogházasnak, következésképp biztosan a
felesége, mivel a földi rend egy bolondos, romantikus költõ, aki folyton
ellentétekkel dolgozik.
Az ezüst állat
végül is ott maradt, és az ifjú nyolc forinttal távozott a helyiségbõl. Porig
alázva, iszonyú szerencsétlennek érezte magát; a kapott pénz, mint a pokolkõ,
égette a mellét, összeszorította a szívét, sõt arra késztette, hogy elfojtott
hangon ordítson is, mind ezt, hogy:
- Bûndíj, bûndíj!
Pedig nem
lehetett annak nevezni, bárha a szép és értékes tárgy egy hölgytõl eredt,
ajándék volt, egy pazarló édesanyának születésnapi ajándéka.
A fiatalember
szerette volna a pénzösszeget visszavinni az intézetbe, de a kamat lefogva, két
kassai szivar útközben, szinte öntudatlanul megvásárolva; nem lehetett többé
semmit tennie.
Futott haza a
pénzzel. Útközben megvásárolta a legszükségesebbeket: egy üveg kávélikõrt,
fehér nemez kamásniborítást, két üvegcse olcsó illatszert. Majd betért egy
henteshez is, és nagyobb összegért úgynevezett párizsit vett.
A fiúk mind
aludtak, amikor belépett. Részint a meleg, részint az éhség ellen cselekedték,
és igen rossz néven vették, amikor Robin vészes kiáltással felköltötte õket:
- Ezüst kecske
nincs, nincs! - ordítá ismételve, tréfás kétségbeeséssel. Azzal letette egy
tükörasztalra mindazt, amit a bûndíj árán megváltott. Edwárd király, aki
cipõjének hiányossága folytán már hetek óta nem hagyhatta el a lakot, a kamásni
után nyúlt, fölcsatolta és elrohant. A többiek ettek és ittak, kivéve Hirsyt,
kinek vallása ez ételt tiltotta. De miután õt is erõvel megetették, és mind
jóllaktak, a megelégedés kifejezése ült ki rendkívül barátságos, de elhanyagolt
orcáikra. A Robin élénk lelkiismereti furdalásai is mind gyengébbek lõnek,
végre elbágyadtak egészen.
Bem az
asztalra ütött, Jagics Tivadar fölborzolta üstökét és mindketten egyszerre
szóltak:
- Ez gyávaság,
valamit kellene tennünk.