Az ország reformja. Családalapítás

- Miért ne csinálnánk forradalmat?

- Az idõ még nincs itt, a dolgoknak érniök kell.

- A nép boldogtalan, a zsarnokság üldözi.

- Béccsel, elvégre is, végeznünk kell.

- De hogy kezdeni?

- Megkezdjük minden téren. Úgy társadalmin, mint politikain.

- Az állókarzatról ki vagyunk tiltva.

- Egyesülnünk kell, összeállanunk.

- Szívesen, egyet azonban kikötök: a nõk teljes egyenjogosítását vegyük föl a programba. Ez igazságos és okos!

Amit eddig hol súgva, hol kiáltva beszélgettek, abban egyek voltak mindannyian. De a hónapos szoba fõlakója, a nõemancipáció dolgában egyedül maradt. Ezen alaposan megkülönböztek, összevesztek. Valamennyien a régi eszményi alapon állottak, a két orvosnövendék azonban természettudományi alapon, és egy kissé cinikusan is, megtámadta az egyenjogosított nõt, mint hitvest.

- Ezt megtiltom, nem tûröm! - dörgött Robin, akinek a legtöbb tekintélye volt az egész társaságban, nem annyira eszénél és tudásánál, mint nagyobb testi erejénél fogva. Ilyenformán az ország újjáalakítását egyelõre elhalasztották, és egyszerre a gimnáziumról, ottani tanáraikról, az érettségi téziseirõl kezdtek el beszélgetni. Két esztendeje múlt már, hogy túl voltak a középiskolákon, mégis még mind az ottani dolgok izgatták õket. Bátor fiúk, furcsa feleletek, tanárok igaztalansága, magánviszonyai, tehetsége. Nem egy közülük még nap-nap után arról álmodott, hogy kérdezték, és nem tudta a Jupiter genitivusát...

Édesdeden elbeszélgettek, miközben este lett, és Robin leült az ablakfához, hogy megírja rendes szerelmes levelét a lánynak, haza. Természetes, hogy e levélben, amily nyomorúságosnak tüntette föl a maga lelkiállapotát - tõle távol, nála nélkül -, oly fényesnek rajzolta anyagi viszonyait és elõhaladását a polgári életben. A kis hónapos szoba, amelyet a csúf Hirsyvel örökös veszekedés között kellett megosztania, több részbõl álló lakosztálynak volt jellemezve; az egyenruhaszabó, kinek könnyebb leveleit írta: egy nagy irodalmi részvénytársaság. Robin nagyon hazudott, hogy hölgye igen boldog legyen, de jelleme azért nem értéktelenebb, mint azé, akirõl a gimnáziumban azt hazudták nekik, hogy tréfából sem füllentett soha.

Robin túlzott, a kelleténél talán egy-két fokkal jobban. Mert azt írta például:

Írod, hogy atyád anyagi zavarokkal küzd. (Ez a pénz, ez a nyomorult pénz!) Nos, ha valami szövõdés állana be, ha nem maradhatnátok abban a nyomorult városban (és ez az én szülõvárosom!), úgy jöjjetek fel mindnyájan. Anyád, Ida és - elsõsorban persze - te. Várlak benneteket. Van nékem erõs karom, dolgozni fogok. A pálya elõttem nyitva, mindenki oly jó hozzám. Határozott szerencsém van; várlak, jertek!

Bevégezte és borítékba tette a levelet. Aztán fogta, hogy elvigye, bedobja a szekrénybe. De az ajtó nyílott, és a füstbarlang szádájában megjelent egy hófehérnél is fehérebb arcú leány, éppen az, akihez a levél volt címezve.

- Eljöttünk! - suttogta szemlesütve. A háttérben még két hölgy jelent meg, egy karcsú, magas, idõsebb leány és egy kövér, öreg asszonyság.

Robin Sándor megdermedve állott a küszöbön. Botjának kedves ezüstfejére ha rátámaszkodhatott volna: a fiatalember lába kétségkívül biztosabb, arcszíne is bizonyára melegebb. De a fiatalember ebben a pillanatban minden támasz nélkül állott, és amint hirtelen megpillantotta szerelmesének gyöngéd, tejes arcát, melyen néhány régebbi, igen erõs csókja most is meglátszott, nem az jutott eszébe, hogy ez emlékeket fölfrissítse, hanem az, hogy: nincs petróleum, az üveg üres. Pedig estefelé jár az idõ, különösen az udvari szobában. A félhomály hasznára vált úgy a bent tartózkodó ifjúságnak, mint a megérkezett hölgyeknek, akik közül a nagytermetû, sasorrú szép leány nyerte vissza leghamarabb önuralmát. Az ablakhoz szaladt, kinyitotta:

- Soha ilyen rossz szivarokat! A jó szivarfüstöt szeretem. Maguk talán meg vannak büntetve?

Kacagva kacérkodott végig a férfitársasággal, aztán kis húga és Sándor közé állott, akik még mindig azon voltak, hogy egymás kezének csücskét szorongatták, és meglehetõsen fáztak a szörnyû melegben.

A nagy leány a hatalmas termetû fiatalember orrára tette a mutatóujját:

- Maga, lelkem, hazudott, érzem az orrán; puha. Maga mind csalogatott ide bennünket, hogy milyen nagy úr, és úgy látom, szintén anyagi zavarokkal küzd. Mi is ebben járunk, a papának egy kis malõrje támadt.

- Sikkasztott! - sóhajtott közbe a kövér, idõs asszonyság. - Az én férjem sikkasztott! - ismételte szaggató hangon, mintha egy egér szaladt volna föl az alsószoknyáján, mintha fényes nappal a sárba ragadt volna a cipellõje.

Az idõsebb leány folytatá:

- Te ne beszélj, csak te ne beszélj, anyám. Apuska tévedett és elbujdosott, alighanem itt van Pesten. És mi inkább õutána jöttünk, mint önhöz. Piroska, csókold meg võlegényed, és jerünk.

A menyasszony még síróbbra álló ajakkal suttogott valamit, de Sándor ebben a pillanatban kiegyenesedett, elpirosodott:

- Nem engedem meg, hogy elmenjenek, megtiltom, hogy Piroska máshova fáradjon. Barátim - mondá a fiúk felé fordulva és Hirsy felé pislantva -, legyetek szívesek, és távozzatok el. Egyedül kívánok maradni családom körében.

Csak most került a sor a bemutatásokra, csak most vették föl a fiúk kabátjaikat, és az eseménydús délutántól fölizgatva, boldogan, ragyogó arccal távoztak. A laktárs nem búslakodott, hogy a szabad ég alatt kell töltenie az éjjelt, és úgy érezte, hogy valami igen szép, lovagias szolgálatot teljesít. Nagyon lelkes hangulatban voltak mindannyian, különösen Bem, a festõnövendék, aki honvédtiszti nadrágot viselt folytonosan, a kapuban többször megjegyezte:

- Szeretném lefösteni. Ez lesz az én legjobb képem. Londonba küldöm. Fiúk, a jövõ mosolyog reánk, meg van állapítva. A kisleány arcának vonalai az ember szívében folytatódnak...

Édes irigységgel néztek Robinra, aki kikísérte õket a kapuba, vagy helyesebben a kapu alá, ahol összeszedte értéktárgyaikat: egy nikkel- és két ezüstórát, két gyûrût, több kék és zöld cédulát, amelyekkel még mindig lehetett valamit csinálni. Hirsynek jutott a feladat, hogy ez értéktárgyakat a korán kelõ külvárosban, még reggeli elõtt értékesítse, és a családalapítás céljaira átadja.

Rendkívül boldogok voltak mindannyian, és Robin Sándor most már büszke szívvel tért vissza a megtévedt árvagyám családjához, amely az õ erõs karjaira bízta jövendõ sorsát, életét. Azok már eddegéltek, sült csirkét, melyet az öregasszony, nagy búbánatában, utolsó percben gyönyörû pirosra sütött, gondosan megspékelve, a zúzáját szabályszerûen elhelyezve. A kicsike is evett, és az oly kedves volt így, amint legörbülõ ajkaiba lassan apró darabkás húsokat tett be, csirkehúst, ártatlan leány-könnyei egyre hulltak, hulldogáltak.

A családi boldogság érzése mint kimondhatatlanul édes forróság ömlött el a fiatalember valóján. Megölelte az öregasszonyt, és könnyekig meghatva kérdé:

- Mama, mit szoktak, mit akarnak majd reggelizni, teát rummal vagy habos kávét?

- Habos kávét! - szólt a kisleány szepegve.

- És Ida?

- Kiment vizet inni!

A gyönyörû termetû nagyobb leány tényleg vízivás címén kiment, és amint én tudom, el fog tûnni az ismeretlen város estjében. És rövidesen nem is tér vissza, hanem csakis az utolsó pillanatban, amikor e részint tündéri, részint valóságos, igaz történet - amelyben amaz ezüst kecske tényleg nagy szerepet fog játszani - elérkezik a végsõ befejezéshez.