Az esküvő. Azután

Csöndesen és boldogan éltek egy darabig. A boldogság dolgában a családfõ oly diszkrétül viselkedett, ahogy csak egy oly fiatalember viselkedhetik, aki szabadgondolkodó, materialista, de a házasság templomi szertartását mégis tiszteletben tartja. A házban és a ház környékén, de maguk a fiúk sem tudták ezt elhinni. Az öreg Robin - bírósági végrehajtó egy kisebb vidéki járásbíróságnál - jelentkezett egy napon, hogy, mint Duval, elkérje fiát a bûnösnek vélt hölgyektõl. Piroska az elsõ pillanatban nyakába borult, össze-vissza csókolta, az öregasszony násznak szólította, és a végén mindannyian vacsoráltak a városligetben; Duval apó fizetett. Mégis, szemben a lakásadó özvegyasszonnyal, szemben a közvéleménnyel, de különösen a megkerült apa kedvéért: tenni kellett valamit, hogy a viszonynak törvényes színe legyen. Az apával volt különösen sok baj:

- Pozícióm nem engedi meg, hogy ezt tovább tûrjem! - szólt hetykén. Az egykori árvagyám korrektorságot kapott egy napilapnál, amely technikai munkákra elõszeretettel vállalt rovott elõéletû, vagy legalább nyugalomba helyezett egyéneket.

Azonban, kiváló állása dacára, az apa nem egyszer jelent meg szerény vacsorájuknál, és a házilag, spirituszon készült rántottlevest, jó köménymagos túrót segített fogyasztani. Sándor nem otthon vacsorált, este barátai társaságában kellett étkeznie, és hazajövet sokszor panaszkodott, hogy mily drága a kocsmai élet, megint mennyit kellett fizetnie, és a gyomrát mégis elrontotta. Ó, szegény, hazudós fiú; soha annyit nem éhezett még egészséges fiatalember, mint õ, és annyi vacsorát el nem sétált - mindig elõkelõ vendéglõk elõtt - elõkelõ szellemû és nagyrahivatott fiatalember! És mivel az élet az ifjúságon rendkívül meglátszik: olyan sovány lett, mint az agár, szabályos fülei egy kissé már el is állottak a hatalmas koponyájától. De e füleket csókjaival és forró könnyeivel borította be Piroska:

- Ó, te szegény agárkám, ó, te hosszú, hosszú, nagy uram! - beszélte ama hosszú nyári délutánokon, amelyeket a legszûkebb családi körben mindig otthon töltöttek. A leányka varrogatott, a fiatalember címszalagot írogatott, és azon törte a fejét: mit esznek holnap? Kezdetben igen bánatos volt emiatt, de késõbben könnyebben vette, mert látta, hogy van valami legfelsõbb gondviselés, amely - ha néha pont tizenkettõre is - de biztosan kiszolgáltatja a napi szükséges egy vagy két forintot. Amikor rendkívül csekély havi keresete elfogyott: akkor kezdõdtek a csudák. Találkozott véletlenül egy megyéjebeli fiatalemberrel, és az õ megyéje igen népes, nagy vala.

Robin Sándor! Abban az idõben forintos pumpból éltél, és tartottad el családodat, mint rajtad kívül még annyian, akikbõl késõbb miniszteri tanácsosok, sõt miniszterek lesznek; fõbírák odahaza és ügyvédek, késõbb Wertheim-kasszával bíró egyének. Robin Sándor, kedvesebb és méltányosabb kölcsönkérõt nem láttam még, azelõtt se, azóta se, mint amilyen te voltál egykoron! Leggyakrabban kocsira, egy útra kellett neked az illetõ összeg, és nem mertünk benne kételkedni, és nem hitte el közülünk senki, kivéve talán ama szegény Hirsyt, aki két hónapig volt teljesen hajléktalan miattad, és már a rendõrség figyelmét kezdte fölkelteni éjjeli bolyongásai, hiányos öltözete és teljesen karimátlan szalmakalapja miatt.

Ah, édes fiatalság, ah, ezüst kecske kora! Valami izgató és félelmetes volt benned mégis. Robin egyszer oly szomorúan szólt:

- Keresztül-kasul pumpoltam a várost. Ezenkívül a leánykát végképp kompromittálom. Változtatni és javítani fogok a sorsunkon. Meg fogok vele esküdni az oltár elõtt, hazám törvényei szerint.

- Az esküvõ halaszthatatlan! - jelentette ki Robin.

Azonban semmiképpen nem volt még rendben a katonasággal. Nem volt a szükséges okiratok, különféle bélyeges papirosok birtokában. Hirsyt megbízta, hogy mégis: egyengesse az utat. A szegény fiú sok utánjárással, iszonyú fáradsággal ötven forint kölcsönt szerzett a Sándor jogászi indexére. Ez az összeg, egyéb nehézségektõl eltekintve, kifutotta volna az egyházi szertartás költségeit, a szükséges kocsit, egy frakk bérletét, narancsvirágra is jutott volna belõle. A könnyelmû võlegény azonban, amint a nagy summát megkapta, sietett kiváltani az ezüst kecskét. A nyájas állat megjelenése az izgatott családban örömet, sõt lelkesedést keltett, sokat beszéltek róla. Piroska nevetett neki, megsimogatta, de amikor látta, hagy Sándor meg is csókolja, sanda szemmel nézett rá, a kecskés botra féltékeny lett, nem szerette többé. Pedig az árvagyám leánya, aki pénzeinket és bankjegyeinket nagyon felületesen ismerte, azt nem is tudta, hogy ez a tárgy az esküvõi költségek egy nem jelentéktelen részét megemésztette, úgyhogy a szép szertartásról egyelõre le kellett mondaniok. Ez volt az ok, de a võlegény a meg nem érkezett születési bizonyítványokat, katonai és polgári engedélyeket állítatta elõtérbe.

Hetekig maradt ismét a régiben; Sándor kint aludt a két-három lépés széles elõszoba vöröstégla padlatján, mosdásra és öltözködésre barátaihoz járt. E szerfölött kényelmetlen és lehetetlen helyzetbõl szabadulhatott volna, az anya nem kívánt elébe gördíteni semmi akadályt, a leány, ah, a szegény kisleány oly engedelmes, tudatlan, kíváncsi és szerelmes volt, szívét a hála és az önfeláldozás vágya elárasztotta, valamint langy tavaszi esõk a virágos pázsitokat. Az anya nem vigyázott reájuk, már csak azért sem, mert nem volt ideje, tökéletesen lefoglalta két mánia. Az egyik: hogy negyven esztendõvel ezelõtt megkérte õt egy úr, most igen nagy, gazdag, tisztelt férfiú. Mért nem ment ehhez? Ahhoz kellett volna mennie!

- Mily jó atyátok lett volna, mily szerencsések lettünk volna azon esetben! - mondta leányának és Sándornak igen sokszor, mennél többször. És semmi ellenvetés nem használt.

A másik mánia: eltûnt, hiába keresett, tökéletesen nyomaveszett leányának sorsa. Nem aggódott miatta, tudta, hogy él - az anya érzi azt -, hanem szerfölött kíváncsi volt a viszonyokra, amelyek között annak élnie kell. Titkon fölkereste a lapokat, és ingyenes kishirdetéseket bocsátott közre: Adj hírt magadról, jöjj, mindent megbocsátok! Válasz nem jött tõle, csak egyszer küldött valaki egy gyûrõdött tízforintost. Hordár hozta meg nem címzett borítékban, mindjárt elszaladt. Mindnyájan tudták, hogy õ küldi, és ezért - kegyeletbõl - sokáig nem nyúltak hozzá, amíg egyszer a kényszerítõ szükség rászorítatta õket; Hirsyt elküldték, fölváltotta, vásárolt, sõt magának is vett a legolcsóbb fajtájú cigarettából. A jóember úgy anyagi, mint erkölcsi tekintetben csaknem tönkrement, barátjának viszonya, a lakástalanság megkuszálta, tanulmányait elhanyagolta, leckéit elvesztette. Érezte, hogy tönkremegy, ha ez még sokáig így tart.

- Meg kell esküdniök, és évi lakást vállalniok! - jelentette ki ama gyûlésen, melyet a Robin Sándor barátai szabad ég alatt, barátjuk megmentése, viszonyainak rendezése érdekében tartattak. Nem is egyszer, de többször. De mindig látható siker nélkül. Végre Bem Gyulának egy szerencsésnek nevezhetõ közvetítõ indítványa támadt.

- Én össze fogom adni õket - mondá -, Isten és ember elõtt, össze. Megesketem õket, mert tudom a formát, mert voltaképpen minden kereszténynek joga, sõt kötelessége szeretõ szíveket kopulálni.

A „kopulál” szó megtetszett.

- Helyes, igaz, természetes! - zúgták a fiúk.

Bem, a festõnövendék, néhány év elõtt cisztercita klerikus, Clairvoy St. Bernard szép fehér rendjének föl nem szentelt tagja volt, folytatá:

- A szabályos áldás majd azután következhetik. Fõ az, hogy a házból, ahol a jegyespár lakik, esküvõi, lehetõleg ünnepi mezben kivonuljunk. A házat, mely nem nézi a leányt kellõ tisztelettel, meg kell nyugtatni, lefõzni, be kell dugni a pletykák csapját. Legjobb lenne persze felrobbantani ezt az óriási svábbogár odút, e nyomorult fészket, mely szemérmetlen tekintettel, gyáva és hazug szavakkal illeti õt, õt, aki...

A fiatalember hangja elfogyott. Minden csepp vére összeszorított ökleibe futhatott össze, mert arca egyszerre oly fehér lett, mint a gipsz-szobroké. Majd meg elöntötte a vér; magas, tiszta homloka egy pirosság. Az ifjú mûvész beteges volt, ezért és nem más okból vált meg a szerzetesrendtõl. Lelke azonban erõs és egészséges, oly nemes, egyenes és határozott, mint amilyen a pálma, ha felnõtt. Barátai közül senki sem volt hozzá fogható, sõt, én úgy emlékszem - ha nem az ifjúság délibábja játszik velem -, hogy abban az idõben sem rongyos, sem ép cipõben nem járt-kelt e földön olyan derék legény, mint amilyen volt Bem Gyula. Lelkes, tüzes fiúk között a leglelkesebb és legtüzesebb, minden mûvészetbe halálosan szerelmes. Nem olvastam azóta se olyan szép verseket, mint amilyeneket õ irt; hallgató magyart öt pengõs hegedûn játszott; mondottuk is, hittük is: jobban, mint Pablo Sarasate.

Az apostol - mellesleg mondva, gyönyörûen szavalta Petõfi Apostol-át - mindjobban nekitüzesedett, de hangját halkította: Piroskáról beszélt, akinél tökéletesebb, szebb emberi lényt nem ismert még soha, igaz, hogy úri eredetû leányt nem ismert még egyetlenegyet sem. Sõt igazán, a szó mélyebb értelmében, nem ismert még semmiféle leányt, bárha huszonkettedik évét is elhagyá. A gyerekek szívesen hallgatták, sõt a látszólagos, mondjuk költött esküvõ terve Robin Sándornak, és így arájának is, megtetszett. Az egykori árvagyámot nem avatták bele a titokba, elhatározták, hagy csak azután írnak neki. Ami az anyát illeti, azt könnyû volt megtéveszteni, különben is édeskeveset törõdött meglevõ leányával, az elveszettel törõdött minduntalan.

Már mindent elrendeztek, épp csak a kocsi kérdése maradt függõben. Egyetlenegyikõjük sem ült még eddig fiákeren, és a kétlovas bérkocsi, a hozzátartozó fogalomkörrel, idegen volt nekik. Sõt, mert nem ismerték, bizonyos tekintetekben gyûlölték is a jármûvek e fajtáját. Elgázolja a szegény népet, oly gõgösen, sebesen vágtat, azt hiszi, övé ez a város, az emberiség pedig csak érte van. Messze, messze valának még a kétlovastól, ott tartottak, ahol az ember bõven ráér gyalogolni, és inkább csak a mulatság kedvéért száll lóvasútra vagy omnibuszra. Ott, ahol az egyfogatos is fényûzés, rajta ülni ritka és élvezetes esemény. Természetesen, lehetõleg úgy, hogy a város lásson bennünket, és ne vegye észre, hogy amíg a szegény komfortáblis ló poroszkál, mind azt hajtogatjuk magunkban: Elég lesz-e hatvan? Egy forint, az sok. Hetven krajcárt, nyolcvan krajcárt adok neki!

Elég az hozzá, hogy Hirsy nem mert megszólítani fiákerost. Egy rongyosat, egy rendkívül igénytelent keresett, de ilyent nem talált a belvárosban. Kifáradt tehát Budára, de itt meg sehogy sem értették meg, hogy mit akar. Miért ragaszkodik a jobbparti fiákerhez, amikor egy, a Duna balpartján megtartandó ünneprõl van szó? Elvették tõle a megbízást, és Jágicsnak adták, az erõs Jágicsnak, aki a keményített inget gyûlölte - mivel nem volt neki -, és tengerészruhában kereste fel a külvárosi bálokat; de nem mindig eredménnyel. A fiatalember egy külvárosi kocsmában, külön ez alkalomra, megismerkedett, sõt nagyjából meg is barátkozott két bérkocsissal.

Minden rendben volt, a menyasszony már föl is öltözködött, fehérbe. Még megvolt tiszta és szép, csak egy kissé gyûrött és szûk mollruhája, amelyben négy évvel ezelõtt megbérmálkozott. Szegényke bizony kinõtt belõle, nagyon be kellett fûznie magát. A szoknyácska rövid is lett egy kicsit, és kilátszott, hiába mozgott, mentegetõdzött, mégiscsak látszott elegáns, karcsú bokája. De virága volt, sok-sok fehér virága! Valamennyi fiú hozott, mert nem vala tél, hanem a java virágidény, amikor krajcárjával lehetett kapni a legszebb rózsákat, a legteljesebb szegfûket. A ruha hiányait, esetlenségét virágokkal pótolták, s a leánykának ez kissé különösen, de igen jól állott.

Robin frakkba öltözködhetett, a fiúk azonban igen sötét ruhákba; külsõjükre nézve, de szívükben is fölöttébb komolyan. Nem tréfáltak ezek, és ezért, reménylem, a Jóisten nem haragudott meg reájuk.

A ház meg volt lepetve, de egyszersmind meg is sértõdött. A házmesterné nehézségeket igyekezett gördíteni a szeretõ pár ünnepies útja elé, de mást semmit se tudott kieszelni, mint hogy a két fiákerosnak megtiltotta az udvarba való behajtást. De erre azok nem is vágyakoztak.

Elrobogtak tehát, kócos hajú külvárosi lányok irigysége közepette. Ezek némelyike talán könnyezett is, mert a külvárosokban a legszebb és legnehezebb dolognak tartatik a férjhezmenés. A fölpántlikázott lovak, a vajszín kesztyûs võfélyek, a kisütött bajuszú võlegény, az összeszaladt utca... ah, mindez olyan gyönyörû. Az ünnepség, maga a szertartás, az egy óráig tartó szereplés, ez ér sokat. Az utána következõ már kevésbé fontos. Nem az élvezet a fõ, hanem a dicsõség. Per la gloria, felebarátaim, per la gloria!

Tehát robogtak; aki robogott. Némelyek gyalog és kombinálva: lóvasúttal meg omnibusszal mentek. Mind, mind igen elmélyedve, mert bár mindannyian tudták, hogy az egész nem komoly dolog, mégis valamennyien igen komolyan vették. Keveset beszéltek egymással, igyekeztek közönséges vicceket csinálni, az ajkukról ordináré szavak pukkantak el - mint a rossz rakéta -, lelkeiket azonban aranytafotával mindenféle szimbolizmus bevoná. Rettegének, félték az Istent, és mélyen elgondolkodának: vajon nem vétenek a szerelem ellen, nem csúfolják-e ki a családi állapotot, amelyet máskülönben - hangosan szólva - kutyába se vettek.

Már nem robogtak, megérkeztek a vízre. Mert a fiákerok csak az Akadémiáig voltak fölfogadva. Ottan mind hajóra ültek, hagy átevezzenek a szigetre, szent Margit kápolnájának romjaihoz. Itt kellett lefolynia a szertartásnak, így eszelte ki ezt a festõ, most egyszersmind a pap, a násznagy, a közjegyzõ, az apa, és még sok más egyéb. A sûrû és elvadult bokrok között õ vezette karon Piroskát, aki halványpiros volt, mint a mályvavirág, és Robin Sándort, aki fehér volt. A gyerekek utánuk kullogtak, halkan beszélgetve.

A rom aljában, kõpárnán nyugtatva fejét, valami csavargóféle aludt, a legszebb fa árnyéka neki szolgált. Az öregasszony, aki most is folyton sírt az õt ért régebbi szerencsétlenségek miatt, el akarta kergettetni. Leszavazták, sõt egy hatost tettek melléje, a kalapjába.

Körülnéztek, senki. Két bari és egy kecske legelt a romok között. A lombok meg se moccantak.

- Kezdhetjük! - szólt Hirsy reszketõ hangon.

Robin megfogta menyasszonya kezét, és a festõnövendék elé állott; a násznép körülvette õket. Bem Gyula emelt hangon szólott:

- Szent Margit királyleány temploma ez!

Mindnyájan látták a templomot, amint mennyezete támad, orgonája nõ. Hirsy, újabban filológus, Ráskai Leát hallotta, az arcra boruló fátyol alól énekszó hangzott föl lágyan, latinul.

Az egykori kispap folytatá:

- Engem az isteni végzet kijelölt, hogy két lángoló szív fölé reátegyem áldó kezemet.

Láttak két szívet lángolni, és látták, amint a festõ lányos, fehér kezét e lángok égetni kezdik. De az áldó kezek meg se moccannak.

A Gyula drága nyájas gyermekszemeiben egyszerre férfias tûz csapott föl:

- Ti akarjátok egymást olthatatlan, örökkévaló, isteni érzéssel, és én itten kijelentem és megparancsolom, hogy senki közétek ne álljon, sem ég, sem föld, sem törvény, sem ember. Jaj a sorsnak, ha benneteket bántani mer; Isten ellen szegül. Mert az Úr vagyon veletek, most és mindörökké, ámen!

- Ámen! - mormolták a fiúk.

Az esketõ még jobban nekitüzesedett, a láng elöntötte arcát.

- Csókoljátok meg egymást, hogy az angyalok örüljenek!

A leány megcsókolta a fiút, az gyengéden, fél karjával megölelte; mindkettõ szeme tele volt könnyel. Az egykori kispap hozzájuk lépett, egymás kezébe tette kezeiket, és reájuk szegezve átható tekintetét, szólott:

- Mondjátok utánam, amint következik: Mi egymáséi vagyunk az életre nézve. Egyek a boldogságban, egyek a búbánatban. Egy arc két fele, egy levél színe és visszája. Házastársak vagyunk. Egymás szülei és egymás gyermekei. Minket isten úgy segéljen!

Szépen, rendben mindent utána mondtak. Sõt a boldogtalan Hirsy - pedig reá ez az ügy igazán nem tartozott - szintén velük mormolta a kissé szabálytalan eskümintát.

Az ideiglenes pap most kezet fogott az új párral, homlokon csókolta õket, ezek viszont, sõt Piroska, egészen elvesztvén szokott nyugalmát, kezet csókolt neki. Erre aztán az összes fiúk alkalomszerûnek találták, hagy az öreg asszonyságot üdvözöljék. Valamennyien elejbe járultak, kezet csókoltak. És ebben a pillanatban a szegény nõ is ellágyult, a körülményekhez képest boldognak érezte magát.

Azután az ebéd következett, de nem minden nehézség nélkül. Az elõkelõ vendéglõ pincérei megérezték rajtuk, hogy elõre elhatározott terv és kiszámított pénz szerint akarnak étkezni. És látván nagy fiatalságukat, valamint azt, hogy nem ama társadalmi osztályba tartoznak, amely e helyiségekbe szokott járni: rosszul bántak velök. Csak és mindenáron, mindenkinek bornyúvesést akartak hozni; természetesen vese nélkül. Ha tudták volna a módját, ha mertek volna elõre borravalót adni, úgy kaptak volna cseresznyés rétest is, amely után, hajh, oly hiába vágyakoztak. Az újságokra való hivatkozással, de csakis azzal, a derék Jágics kieszközölt egy kis tökkáposztát, ugyancsak bornyúhús-föltéttel. Az új pár éhen maradt a nászlakomán, részint a mostoha bánásmód, részint amiatt, mert az abrosz alatt folyton az egymás kezét szorították: megvan-e, igaz-e, hogy mármost az egyik a másiké végképp? És az áldás következtében mintha melegebbek lettek volna e kezek!

A jelenlevõ idõsebb és pénzerszénybõl fizetõ közönség megbotránkozással vegyes élvezettel nézte õket. A hat fiatalembert és az egy nõt. Gorombákat gondoltak magukban, és alighanem erkölcstelenséggel vádolták e különös, és részint hiányos, részint fölös ruházatú társaságot. Különösen a leánykát nézték gyanús szemmel. Mily fiatal még, és máris ily vállalkozó szellemû! Hogy a policia ezt megengedi, gondolták magukban kövér úrinõk és sovány uraságok, akik között írók és mûvészek akadhattak, olyanok tehát, akiknek mesterségük és kötelességük az élet és az ember ismerete. A násznép pedig ezalatt a leggyöngédebb modorban ünnepelte az új párt, igyekezvén a testiességnek még csak a gondolatát is elnyomni. Tósztokat mondtak halkan a „Pályára”, igen, s jövendõ életpályákra, a szabadságra, a nõkre, sõt a bolond Hirsy a távollevõ örömapát, a vén sikkasztót üdvözölte, oly gyöngéd, szívreható módra, hogy a társaságot részint megkönnyeztette, részint megnevettette.

Azért mondom, kedves és türelmes olvasóm, hogy meg ne ítélj fiatal nõcskét, kit sok férfival látsz, világos ruhában, fölvirágozva. Rövid ruhája nem bérmaruha volt-e, nem azért rövid-e? - nem tudod. És a fiatal férfiakat, akik egy nõt rajonganak körül sokan, azokat is meg ne ítéld, soha!

Aztán hazamentek. A násznép eltûnt, egyedül maradtak. Estefelé van, meleg nyári est, a ház kitódul az utcára. A bérházban mélységes csend, csak õk ketten susognak az udvari ablakban. A lámpát meggyújtják az udvaron.

- Fölséges éjjel! - szól a férfi.

Beteszik az ablakot, és az izgalmas nap után nyugodni térnek.

„Isten veled, téglaágy, csúf mártír-fekvés!” - gondolja magában Robin Sándor. Mosolyogva, boldogan és remegve, hangosan hozzáteszi:

- Be jó férjnek lenni!

- Hát még feleségnek! - susogja vissza az asszonyka.

És nem volt még e langyos Pesten büszkébb, olvadóbb lelkû, kedvesebb egy pár ember, mint azok, kik másnap délben fölébredtek, mert rendkívül éhesek valának.

Ebéd volt; sõt fölöttébb jó ebéd e napon. A többiekre nézve pedig valami történt, ami rendkívüli szerencsétlenségnek, de esetleg különös szerencsének mondható. Ez azonban szigorúan polgári történet, amelyet különválasztok e násznak szentelt lapoktól.

Adieu, nász, a messziségben, az elmúlásban, a nagy távolságban, mosolyogva, de elérzékenyedve, utólag én is megáldalak!