A mézeshetek

Nem szabad elfeledkeznünk, hogy Robin Sándor igen különleges állást foglalt el a Halász és Fivére egyenruhakészítõ cégnél. Oly különös volt a pozíciója, hogy okvetlenül kidobják, ha akármily címen egy napon túl nem jelentkeznék az irodában. Ha betegség vagy éppen megházasodás címen marad el, annál rosszabb. A gondos és elõrelátó fiatalember mind tudta ezt, s azért mindjárt az esküvõjét követõ napon sietett a hivatalba, hogy levélben megintse a hanyag katonatiszteket, a könnyelmû önkénteseket, a jókedvû tûzoltókat, mindazokat, akik a cégnek nem akartak fizetni, de akikhez neki voltaképpen semmi köze nem volt.

Ez a reggel valóban igen kínos volt, és mindig emlékezetes maradt, éspedig igen sok ember lelkében. A boltajtóban maga Halász fogadta. Ott álldogált tétlenül, álmodozva szinte. Szakálla megnyírva, haja fölfelé fésülve, nem lehetett ráismerni, mintha útra készen volna - Amerikába.

- Robin úr - mondá a fõnök -, ne jöjjön ön többé ide.

- Miért? - kérdé Sándor, és szíve vére megfagyott.

- Mert én se igen jövök! - felelé a cég tréfás, de rendkívül kesernyés hangon.

- Ez esetben elmehetek?

- El, jó napot kívánok; meg voltam önnel elégedve. Maga tegye le a vizsgáit. Itt önnek egy notesz, csak az elsõ lapja van beírva, szakítsa ki. Írjon bele okos dolgokat. Bevételt és kiadást, amit költ. Jó napot, Robin, jó napot!

A fiatalember elfordult a régi, körúti háztól, és elhagyta elvesztett állásának színhelyét. Elment, és bár mindössze is egy alantas írnoki állás volt, amit mindörökre elhagyott: a szeme könnyezni szeretett volna, a szíve bent bizonyára sírt is. Mert konzervatívak vagyunk, ó, drága olvasó, az ember csak maradi állat, akármily fiatal, és radikális. Fáj elhagyni a megszokott rosszat is, a dohos irodát, a szélhámos üzletet, amely száz percentre és mindent összedolgozik, és mégis megbukik. Fáj a válás egy megszokott thonet-széktõl, melynek ülõhelyét magad ülted ki. Fáj a válás egy nedves hónaposszobától, melynek kontárkéz festette díszítéseit annyit nézted a nyomorúság és éhség napjaiban. Fáj, mert amikor gondolataid és emlékeid tanyáját valahol ott hagyod, ösztönszerûleg érzed, hogy magadból hagytál ott egy darabot. Robin kerülõ utakon ment hazafelé. De ez utakon, éppen ezeken kellett találkoznia a vele egysorsú alkalmazottakkal. Ezektõl tudta meg az egész borzasztó esetet. Halász Frigyes kezet fogott egy fõherceggel.

A dolog nem olyan egyszerû, hagy elsõ hallásra meg lehetne érteni. Ez ember mint vetemedett arra a vakmerõségre, és mért követte a tényt az anyagi tönk? Kirí bár az elbeszélés keretébõl - amely csaknem kizárólag becsületes vagy legalább formás embereket zár magába -, mégis pár szóval jelzem amaz üzér életrajzát. Nem volt az szabó, sosem értett egy mesterséghez is. Alkusz vagy filozófus volt, napról napra élt, és ebben az állásában megfigyelte, hogy az utolsó évtizedek legerõsebb jellemvonása: az egyenruhára, a díszes, szép és drága egyenruhákra való törekvés. Amaz országban és abban a korban, holott aranyzsinóros ruhára és púderes copfra vágynak a legkomolyabb férfiak is, amikor komoly szó esik arról, hogy a rossz törvények alapján csak hiányosan ítélkezõ bíró tekintélyét egy idegen országból szedett, ott emlékezetes, de itthon nevetséges öltönydarabbal korrigálják meg: - Frigyes és fivére valóban a legjobb idõben szervezték és alapították meg az egyenruhaboltot.

A filozófia pompásan beütött, hála ama jobbmódú fiatal önkénteseknek, akik nemcsak viselték, de ették, itták és szivarozták is a drága ruhákat. Éspedig olyanformán, hogy nem öltöztek egyszerre tíz Waffenrockba, hanem egyet fölhúztak, kilencet pedig elárusítottak. Bonyolult az ügy, és talán nem is érdemes magyarázatra, elég az hozzá, hagy a szabóknak a dolgát az Isten igen fölvitte. Keleti rendjeleket kaptak, és délszaki szállítók lettek.

Nehezen ment, de végre megnyerték a monarchia némely tekintélyét is, be szabadott menniök a kaszárnyákba, törzstisztek - olykor - kezet fogtak a céggel, amely igen szenvedélyes kiállító volt, és így került ahhoz a szerencséhez, hogy egy idõleges és különleges kiállítás alkalmából, többféle hercegek és igen magas rangú urak társaságában, egy egészen fiatal fõherceg megszólítatta magát az üzlet alapítóját:

- Ez a nadrág félig szarvasbõr?

- A legfinomabb szarvasbõr, fenség!

- Csináljon nekem egy ilyen nadrágot, de még finomabbat és teljesen szarvasbõrbõl.

A diadalmas életöröm érzése öntötte el az üzér szívét. Mámoros volt, bolond volt, kinyújtotta kezét a fõherceg keze felé. Az ifjú fenség a tüntetõ mozdulatot észrevette, elpirult, megzavarodott, nem tudta, mit csináljon. De Frigyes mind tolakodóbban nyújtotta szeplõs kezét, mire a fõherceg, ellentállni nem tudván, beleugrott, vékony kis kezét - amelyre csak most került a jegygyûrû - átengedte. A cég mohón elkapta és rázta, félig divatos, félig keleti módra. Körülöttük pedig, a megdöbbenés moraja zúgott végig, egy kedves és vérmes huszártiszt a kardja markolatára szorítatta a kezét, az a vágya támadt, hogy a megzavarodott Halászt nyomban agyonvágja.

Vérontás nélkül végzõdött, sõt meglehetõsen titokban is maradt az eset, de igen jelentõs helyekrõl üldözni kezdték a céget. Méreteire, szabására, zsinórjaira kimondták a „lehetetlen”‑t, ami náluk készült, az nem volt többé elõírásszerû, és - nem lassan-lassan, de rohamosan - más nagyszabású vevõje nem maradt a cégnek, mint egy Balkán-állam királya és törzskara, de ezek meg nem fizettek. A kedvezõ széllel indult cég így kénytelen vala beevezni a krida révpartjába, és így veszté el állását Robin Sándor egy kézszorításnak miatta. A fiúk - amikor Sándor az esetet elbeszélte - roppantul fölháborodtak, és a polgári érzés nagyon is föllángolt bennük. A zsidónak fogták pártját, talán oktalanul, mert egy fõherceg mégiscsak nagy úr. Hanem - az a régi - az olyan korszak volt!

Estig kihúzták méltatlankodással, de fölhasználva ama pillanatokat, amíg Sándor vacsorára való szafaládéért odajárt, igyekeztek a helyzetet komoly oldaláról is felfogni és megbeszélni. Az általános hangulatból az érzett ki, hogy ez a kis társaság ama szerény háztartást, melyet most katasztrófa ért, fenn akarja tartani mindenképpen, esetleg egy igénytelenebb részvénytársaság alakjában. Összepótolják a pénzt, amelyre e három embernek szüksége van. A baj e szép tervben csak az volt, hogy egyikõjüknek se volt egy fölös krajcárja is, házi nevelõk és ügyvédi írnokok voltak, és közöttük egy - természetesen a jó Hirsy - pénzfizetséget nem is kapott, csak kosztot és ruhamosást. Mégis õ ágált most a legjobban, mert természete: hogy õ segítsen másokat, aki magával tehetetlen.

- Urak - mondá -, mindig a jövõrõl beszélünk. Mi közünk nekünk e pillanatban a messze jövõhöz? Azt hiszem, a pillanatnyi szükség beállott, pénz kell, de mindjárt. Nekem van egy tervem. Egyszerû, én a jövõ héten anabaptista leszek.

Nevettek és bámultak. A fiatalember sietett a magyarázattal:

- Úgy tudom - súgta -, hogy az anabaptisták gazdagok, ötven forintot adnak minden áttérõnek, és ezenfelül jól meg is fürdetik!

Nevetett, de igen komolyan, aminthogy már régebben gondolt erre az eshetõségre, mint ultima rációra. A többiek kacagtak, úgy, hogy az ablaknál ábrándozó, urára váró és szörnyen éhes Piroska is fölriadt. De csúfolódásuk dacára könnyelmû lényük megdöbbent, és az ötven forint csábtáncot járhatott lelki szemeik elõtt. Egyedül a festõ röstellte magát:

- Az állás, fõ egy új állás. Ügyvédhez kell mennie, akárhogy utálja is ezt a dolgot. Le kell gyõznie ellenszenvét. Vagy magántitkári állásra kell szert tennie.

- Reggel küldenék érte a fogatot, nem is volna rossz! - nevetett közbe Hirsy. Piroska tapsolt e tervre, nagyon tetszett neki. Az öregasszony is fölnézett a kötésébõl.

- Vagy újságíró lenne; azt mondják, most már meg lehet abból élni! Csakhogy akkor éjszaka kell dolgoznia; gázvilágnál, a forró, izgatott levegõben!

Az asszonyka elhalványodott, a szája sírásra görbült. Szerencsére Sándor megérkezett, és egyelõre lakmároztak, huszonöt krajcárból valamennyien. Piroska gyönyörûen fölvagdalta a szafaládét, hagymát vágott hozzá, ecetet öntött rá, meghintette borssal és paprikával. Sok volt, szép volt, hideg volt, mert ez áldott olcsó ételnek megvan az a megbecsülhetetlen sajátossága, hogy meleg idõben is hideg marad. Ezért, és különösen olcsóságáért, áldassék föltalálója, kinek egyénisége ismeretlen, de tevékenysége a közre azért hasznosabb, mint sok könyvíróé, mûvészé és politikusé; biz én ezt hiszem, és ki is mondom.

Rendkívül jó étvággyal ettek, kivévén Robint, aki csak csipegetett. Nem tudom, miért. Lehet, hogy azért, mert most már, állás nélkül, úgy vélte, hogy étkezés dolgában önmegtartóztatással kell élnie. Egy kissé nyomasztó hangulatban, de jó tervekkel váltak el. Terve a következõ hetekben is volt mindenkinek, de tenni csak a festõ tudott. Õ keresett - nincs mit titkolózni - a kis háztartásra, õ tartotta fenn a három tagból álló családot, melynek két tagját szerette, az egyiket - a férjet - forró, mély barátsággal, a másikat - az asszonykát - halálos, izzó, de eltitkolt szerelemmel.

Kivallottam ezt is, és ha már mindent elmondok, hadd szólok néhány szót a különös jellemû kezdõ mûvész bensõ és külsõ életérõl. Addig is, kedves olvasóm, szépen megkérlek, a kárhoztatás kövét ne dobjad az emberekre, akik látszólag a polgári, rendes útról letértek.

Szafaládé-bankettek és kajszibarack-vacsorák: hadd idõzök nálatok még egy keveset. A mûvészet és az irodalom sok szép ügyét beszélték meg ezalatt, és szõtték a legkomolyabb, a legmesszebbmenõ terveket, amíg az étellel játszottak, mint a gyermekek; a kenyér haját szalonnának, belét kalácsnak ették, bicskával - mert bicskája mindegyiknek volt - apró darabokat vágtak belõle, kicsi híja, hagy az asztalra nem rakták, katonáknak ki nem nevezték, nem szólították néven, mint az egész kicsiny gyermekek szokták. Azért komolyak voltak, sõt nagyon is komolyak, és mint a derék fiatalság javarésze: a jövendõben és azért éltek õk is, és nekik sem jutott eszükbe, hogy az ember igazi jövõje, amiért élni érdemes, a voltaképpeni cél - a múlt; az elmúlt fiatalság. Iskolákban kellene ezt tanítani, aminek tisztára az ellenkezõjét tanítják, és ezért kellene valami szép szociális forradalmat csinálni. Azért, hogy másképp rendezkedjék be a világ, és az ifjúság magáért éljen, és ne az ostoba, az ismeretlen öregségért, amit hangzatos hazugsággal úgy hívnak: jövõ.

Fiatal olvasóim, remélem, meg vagytok elégedve e kijelentésemmel, amelyrõl sok szó fog esni még ez elbeszélés folyamán, sõt nekem úgy tetszik, magával az ezüst kecskével is a legerõsebb összefüggésben van ez a tárgy. De várjunk, amíg az ezüst állat újra megjelenik, és addig kísérjük figyelemmel az eseményeket, amelyek csöndesen és nem ismeretlen mederben folytak.

A családfõ egész napon át állást keresett, a barát egész nap dolgozott, és munkásságának pénzbeli eredményét minden este elvitte a családfõnek. A kréta- és szénrajzok ideje volt ez, a könnyebb mûvészet roppant elterjedésének ama korszaka, amely a szegény Bem Gyula emlékéhez fûzõdik. Persze ma már senki sem tudja, hogy mért jött annyira divatba, és mért lõn oly olcsó a fotográfia és az élet után rajzolt, életnagyságú kréta- és szénrajz. A pékek, a fûszeresek, a nyugalomba vonult soványabb szakácsnék mind-mind lerajzoltatták magukat vele. Sõt vasúti tisztviselõk és antikváriusok is, és mûárusa is éppen egy ódondász volt, aki a világ minden nevezetesebb jogtudósát lerajzoltatta magának, bárha ezekkel sem rokonságban, sem semmiféle ismeretségben nem állott. - Tökéletesek nem voltak ezek a képek, de érdekesek, tiszták, erõsen árnyékosak, és ahol rá lehetett bírni a megrendelõt: mindig a Rembrandt modorában. Ha azonban kellett, bizony lemondott Gyula a mûvészet nagy elveirõl is, és a fehér inggallérról elhagyta a verõárnyékot, mert azt az alsóbb, sõt részben a felsõbb körök is, piszoknak nézték és kigumiztatták. Még egy különös jellege volt ez arcképeknek, az, hogy az orra csaknem valamennyinek egyforma felé hajolt, nem élbe, hanem síkba futott, a hegyén egy kis behorpadással, olyan, mint amilyent Petõfinek rajzolnak, és amilyen formájú volt magának a festõnek az orra is. Megfigyeltük és sokat nevettük ezt a tüneményt, amelynek magyarázatát ma sem tudom, nem is keresem, mert sejtem, hogy senki sem kíváncsi reá.

Legalább három forintot hozott Gyula minden este, és Robin Sándor ez összegeket egy jogtörténet lapjaira rendesen följegyezte, hogy visszaadja neki, ha kúriai bíró lesz vagy még elébb. Gyula azonban mindig rettegett, hogy a kereset egyszerre csak megakad, vagy rendkívül leszáll, és némi aggályai voltak akörül is, hogy tehetsége végképp elromlik e szamár; sablonos munkában. Olajfestékkel már alig dolgozhatott, pedig mi kéj olajjal dolgozni, és tizenhatféle színt a bádogtubusokból egy palettára kinyomni! Aggályait és szomjú vágyakozását nem említette senkinek, de ebben az idõben alig is beszélt mással, mint Piroskával, akivel különben is több idõt töltött el, mint maga a családfõ.

Robin Sándor nem született férjnek, már ezt most mindjárt, lehet, hagy egész váratlanul, kimondom. Elõször is a legjobb nõi társaságot szívesen odaadta a legrosszabb férfitársaságért, a hölgyekkel általában nemigen tudott mit beszélni. Csak akkor volt igazi beszélõkedve, ha vére felizgult, szíve megnyílott, és csak erre az idõre. Különben, ha kedvelte is õket, egészen emberszámba nem vette az asszonyokat, amiért, remélem, nem veszít el minden rokonszenvet, bárha megérdemelné. De nem tehetett a természetérõl, a nevelésérõl, az életviszonyairól. Nem ismerte a hölgyet, nem voltak nõtestvérei, és hogy nemcsak férfiak, hanem nõk is vannak a világon, ez a fölfedezés gyakorta meglepte, nemegyszer igen kellemesen. Máskülönben a legszívélyesebb módra, a legkedvesebben viselkedett Piroskával, napközben is sokszor, hevesen megcsókolta, fölemelte az ölébe, fölvette a hátára, és a szobában úgy hurcolta, mint egy gyereket.

A festõnek egészen más természetet rendelt az Isten, csak nõvel tudott igazán barátkozni. A nõvel, akit még nem ismert, aki rejtélyes, izgató, szép és szent lény volt a szemében. Munkájából ha halálra fáradtan Robinékhoz pihenõre tért, szíve izgatottan vert, és a gyönyörûség áradt el lelkében, mert mindjárt fogja hallani hangját a nõnek, látni termetét, szemeinek nevetését, ajkának mozgását. És a mûvész még izgatta, segítette, föllángoltatta benne e férfiúérzéseket. A leány fejének gyengéd és finom vonalai, egyéni, disztingvált és gazdag rajza megremegtették. Az állát, orrocskáját, a fülét lerajzolta magában százezerszer. Magába szívta az asszonyka formáit, mégse tudott betelni vele soha. És amikor este hazatért, nem fogott kezet vele. Csak egy idõ óta nem fogott, azóta, amióta szokatlan, édes kéjt szerzett neki, amint ama kéz lágyan és mégis erõsen markába búvott.

Robin sokáig nem vette észre ezt a tartózkodást, és amikor megfigyelte mégis, tréfásan megkorholta:

- Összevesztetek, mindjárt összeütöm a fejeteket, csókoljátok meg egymást.

A festõ - és talán Piroska is - roppantul elpirultak, de rosszat nem gondolt itt senki, bizony isten!

Gyula zavartan kezdte a társalgást, de annál nagyabb ékesszólással beszélt késõbb. Robin leült tanulni - az elsõ szigorlatra készült -, õk meg ketten csevegtek, azaz az asszonyka hallgatott. Hallgatta a festõ nagyszerû terveit, óriási képtárgyait. Izzó bárányfelhõbe, teljes napsütésnél, angyalokat akart festeni, százat vagy többet, de prímára, minden aláfestés nélkül. A nyomor szívtépõ képét akarta megfesteni végtelen sorozatokban, és olyan nagyban, hogy külön kellett volna vásznat szövetni hozzá Belgiumban. Ha mindazt megcsinálhatja, aminek a vázlatai egy kis könyvben máris megvoltak, akkor Jacapo Robusti, ami a nagy fölfogást és arányt illeti, csak másodsorban, utána következik. És ha megcsinálhatja, ha a gaz sors útjába nem áll, a Jóisten tudja, nem lesz-e oly hírneves, mint ama Tintoretto, aki egészen ifjú korában csakolyan vad és vakmerõ tervelõ lehetett, mint az én Bem Gyulám.

Piroska örömmel hallgatta, és csendes, de erõs vágyakozással várta jöttét, és igen megelégedetten mosolygott, amikor lépéseit megismerte. Szerencse, hogy olyan lány volt, hogy érzéseirõl nemigen adott számot magának, legalább ebben az idõben nem. Különben talán meg is ijedt volna, tudván azt, hogy amíg teste, szerelme egészen Sándorjáé, lelkének egész érdeklõdésével tapad annak barátjához, álmodik a törekvéseivel, osztja szenvedéseit, megkönnyezi kétségeit.

Jó szerencse, hogy az asszonyka ebben az idõben csakugyan nem ébredt még öntudatra, és minden félelem, minden erõszakos átmenet nélkül ment át egy másik, talán egy igazabb, inkább neki való, ama öröknek nevezett, tisztán lelki - szerelembe.

Ah, csendesen, senki sem tudja még, és ha csak lehet, ne is tudja meg senki, csak a levegõégben láthatatlanul tanyázó géniuszok, akiknek minden dolguk az, hogy az egymásnak rendelt szíveket a legnagyobb távolságon, a legfeneketlenebb akadályokon át egymáshoz vezessék, egymásra fektessék. Ezek a nemtõk szépen, lassan, és észrevétlen kézenfogták a mi két fiatalunkat is, de az egyik kirántotta a maga sovány csuklóját.

A festõ szenvedni kezdett. Éjjel kikelt ágyából, lefeküdt a puszta földre, sírt és jajongott, és másnap roppant lelkiismeretfurdalásra ébredt. Egy órát elaludt a munkaidõbõl.

Hogy fog Robinnak beszámolni? Már megint kevesebb pénzt visz. Így tönkremennek. Azonfelül: szólnia kellene neki. Ha egy szikra becsület van benne: szól, megmond mindent. De ha van benne egy szikra becsület, szólhat-e most?

Elhatározta, hogy nem jár hozzájuk, hanem levélben küldi el a pénzt. A fájdalomtól elzöldült és eltorzult az arca, amikor ez az elhatározás megérett benne. Minek élni tovább, ha nem mehet oda? És mégsem hagyhatja õket el!

Egy napon át el is maradt, betegség címén. Ezen a napon találkozott Robin Sándor egy Bergen nevû emberrel, akirõl sok emlékezetes dolgot fogok elbeszélni, és aki német neve dacára magyar volt; no nem egészen az!