Becsületbankett

Aznap este, hagy Gyula nem jött, a Piroska apjával elmentek egy kis kocsmába vacsorálni. (Az öregasszony otthon maradt, részint azért, hogy eltûnt leányát várta, hátha az hazajön, és azért, mert nem is hívták.)

A kis kocsma az Õsz, Tavasz vagy Nyár utca sarkán állott, biztosan már nem emlékszem, pedig nevezetes kis kocsma volt. Az ügyvédek nagy elszaporodását közvetlenül megelõzõ idõszakban természetesen sok ügyvédjelölt járt oda, nemkülönben sok orvosnövendék, akik egy másik asztalt foglaltak el. A különben egy fejformájú és ugyanegy anyanyelvû fiatalemberek két kasztot alkottak, ellenséges szemekkel vizsgálták egymást, és gyakorta átpofozkodtak egymáshoz, amire rendszerint rövid, de feltûnõ béke következett.

Abban az idõben a kis kocsmában ebédelt a király is. Magától értetõdik: nem az igazi király. Egy vén színész, havi harminc pengõbõl élõ, de oly méltóságos és szertartásos, mint a legjobb angol királyok. Fejedelmi kézmozdulattal parancsolta, hogy hozzanak vesét velõvel - de tojást is habarjanak bele -, és oly mimikával küldte el a pudvás retket, ahogy Edwárd király küldhette vérpadra szegény alattvalóit. Szép volt e színész uralkodó, öregségében, roncsaiban, elhagyatottságában is szép. Nagyszerû alakja maradt a régi, megõszült szemöldöke és pillái alól a legszebb kék szem fenséges pillantásait lövellte a pincér és a kocsmáros felé. Shakespeare-t ez jól megtanulta, és mivel a nemes alakjait szerette játszani, õ is nemes lett, lemondó, bölcs, de szigorú, a havi harminc pengõjével.

Kérdem: mennyivel volt rosszabb, értéktelenebb az igazi koronás fõknél? Azért, mert civilben járt? Eléggé sajnálta, hogy puha - és olajos - kalapot kellett viselnie, és nem koronát!

Az öreg színész a legfelsõbb személy volt a kis kocsmában, nagyon tisztelték, mihamarább önkéntelenül a helyiség fejének küzdötte föl magát, bárha rendszerint a sikkasztók asztalánál elnökölt. Csakhogy e kis körhöz tartozó férfiakról nem lehetett megismerni, hagy sikkasztók és börtönviselt emberek, valamint egy szolidabb õrültekházában is, ha mint józan tanulmányozó belépsz, keresed és nem ismered föl a szegény tébolyadottakat, és az ápolókat és orvosakat tartod annak. A külsõ szín csaló mivolta oka-e mindezeknek, avagy úgy áll a dolog, hagy azok között, akik már sikkasztattak, és akik még nem sikkasztottak, megõrült és az õrülésre hajlamos, szóval: ember és ember között nagyon kicsiny a különbség?

A sikkasztók asztaltársaságának elismert elnöke, a vén színész, jól érezte magát a társadalmon kívül álló, tapasztalt egyének között, akik elbúva éltek, következésképp folyton ünnepelték benne a nyilvánosságot. Az írókat persze sokkal jobban szerette, de ezekkel abban az idõben meghasonlott, és amint õ mondá: „a magasabb tisztviselõi karral töltötte együtt élete hátralevõ napjait”.

Valóban, egykoron - volt - magasabb rangú tisztviselõk is jártak az asztalhoz, kis porciót ebédelni. Vegyészek, bírák, polgármesterek, nagyobbára a negyven és az ötven között, de borzasztóan megrokkanva. Idejárt az a híres, nagytehetségû volt képviselõ is, akinél szigorúbb erkölcsi elveket nem vallott senki, szívébõl vallotta, és a baj csak az volt, hogy ez elvek gyakorlásához nem volt pénze. Mindenki azt hitte, hogy fõbelövi magát, de neki bizony volt esze, és élve maradt, díjnok lett, és egy másik társaságban vallotta a régi erõs és szigorú erkölcsöket.

Félek, hagy bûnpártolással fognak gyanúba, de mégis, el nem hallgatom, hogy ezek között a gazemberek között voltak becsületes emberek, fõképp azok között, akik egy nõért, a családért, a fiúért - akit drága iskolában taníttatni, a leányért, akit férjhezadni kellett - nyúltak az állam vagy valaki más, nem látható személy pénzéhez. És - Isten a tanúm, nem vagyok asszonygyûlölõ - ezeknek a zömét a bûnre egy vagy más asszony kényszerítette, vagy észrevétlen, lágyan hömpölyítette bele. Beteges vagy fényûzõ nõk, akiket különben nem is szerettek. Természetes, hogy más okok is közrejárultak, teszem föl, az italnak hirtelen fölszállott ára, a divatba jött sör, a különféle ásványvízzel hígított borok inaugurálása, a kávéházak hirtelen megerõsödése, és hogy a kassai négyes-szivar ebben az idõben múlt el, és a legolcsóbb szívható szivar lett a hétkrajcáros británika. Na meg aztán: a politika!

Mindezekrõl az asztaltársaságnál kevés szó esett, és abban a pillanatban, amikor Piroskát és férjét apjuk ott bemutatta: az ország elkeseredésérõl, a fennálló kormány bûneirõl beszélgettek. A „király” - és ez világos - rendkívül ellenzéki hajlamokkal volt megáldva.

- Elhoztam a leányom egy kissé szórakozni, és bemutatni a võmet - miniszter a jövendõben!

Az egykori árvagyámnak hirtelen nem jutott eszébe a vejének a neve. Csak úgy rémlett neki:

- Robay Andor! - mondá.

- Robin Sándor! - helyesbítette Sándor.

- Mindegy! - szólt az exfõügyész.

- Az elõbbi szebb! - jegyezte meg a király, aki fölkelt, lassú léptekkel közeledett Piroska felé, és mélyen bókolva megcsókolta a kezét.

A vén bûnösök egyszerre igen fölélénkültek, és követték elnökük példáját, valamennyi említette a nevét és foglalkozását - a régit. Az atya nagyon büszke lett, boldog, mert látta, hogy a leánya tetszik, és ezen a réven õt is többre nézik itt, mint azelõtt.

- Miért nem mondta, hogy ilyen szép leánya van! - szólt Bergen, a rendes vendégek közül az egyedüli, aki még nem sikkasztott.

- Mindig mondtam, de nem hallgattak rám! - válaszolta az öregúr némi szemrehányással.

A többiek visszatértek a politikához, kormányalakításhoz, a veszendõ erkölcshöz, a „király” közben, gyengén és fensõséggel, kacérkodni kezdett Piroskával, akit állandóan „gyenge nõcské”-nek nevezett.

Bergen, amaz egyedüli, az ifjú pár mellé ült, és végképp lefoglalta õket.

- Ifjú barátom - szólt a lehetõ legbizalmasabb hangon -, mi szüksége van arra, hogy börtönviselt férfiak közé jöjjön, és ide hozza a feleségét? Tudja meg, ebben a társaságban én vagyok az egyedüli, és én is...

- Ön is fog! - suttogta mosolyogva Sándor, akit hirtelen valami keserû cinizmus öntött el, és önvád, mért jött ide?

Bergen, a prókátor, édesdeden fölnevetett. Az arca rikító színben nyílott ki, olyan lett, mint a tót rózsa. Mégis talán elhagyom a virággal való hasonlatot. Olyan arcot váltott, mint mikor a marhahólyagot fölfújják, oly fényeset, oly vérmeset, olyan aggasztót; na most mindjárt szétpukkad. Pedig Bergen még egészen fiatal volt, szénfekete nagy haja, szakálla, csak a bajusza nõtt ritkán a kettõs vastagságú szája fölött.

- Tudja - folytatta az ügyvéd, miután lelohadt, elcsöndesült egy kicsinyt -, nekem sok jó barátom van ezek között, és a mesterségem olyan, hogy tanulhatok tõlük. Védõügyvéd vagyok, és egykoron a politikai pályára akarok lépni. Ezektõl megtanulom a haza közállapotait, a vidéket, ahol, fájdalom, nekem nem ringott bölcsõm. Itt Pesten születtem, és lelkemben nincs meg a népi rend ismerete. A sötétben kezdeni jó, alul, egészen alul. Innen föl lehet menni a magasságba, és az sokkal jobb, mint a magasból lejönni ide.

Sándor vállat vont. Az ügyvéd nagy, húsos kezét a bal vállára nyomta, Piroskára, majd az urára nézett:

- Ön a legúribb, a legelegánsabb külsejû fiatalember, akit eddig ismertem. Ugyebár az ön apja alispán volt?

- Nem, adószedõ! - szólt Sándor érdesen, sõt haragosan.

- Annál szebb, hagy ön ilyen. Roppant elõny az, aki nagyúrnak születik.

Sándor egy kissé ellágyult. Nem mosolygott többé, még kelletlen, de komoly arccal hallgatta az ügyvédet, aki meg egyszerre nekilelkesedett:

- Boldog volnék, ha ön belépne irodámba. Sõt mi több, ezennel szerzõdtetve van!

Kivett a mellényzsebébõl egy gyûrött, piszkos ötvenest, és a Sándor kezébe gyûrte:

- Itt az elõleg. No?

A fiatalember egy darabig kezében tartatta a pénzt, és hirtelen megvillant lelkében az ezüst kecskének bánatos arculata. Oly régen nyugszik a rovarporos szekrényfiókban szegény. „A kecskét kiválthatom!” - villant át elméjén a gondolat, és a pénzt eltette. Bergen keze után kapott, megszorította:

- Holnapután mindjárt egy gyönyörû ügye lesz. Védeni fog egy uzsorást. Nincsenek szigorlatai? Annál jobb! De milyen uzsorás!

És a hólyagképû fiatalember oktatta a kerubinarcú, de erõmûvész termetû Sándort. Kinyílt elõtte oly mértékben, hogy késõbb maga is megbánta.

- Tegyük kezünket a kor üterére - mondá, és keresett egy csuklót, elõbb a Piroskáét, de azt nem lehetett megfogni. Megelégedett hát egy volt fõhivatalnokkal, aki krémszínû felsõkabátban nagyon csöndesen ült mellettük. Ennek megfogta az üterét és folytatá: - Tapintsuk meg, mint ver...

- Veri: a látszólagos tisztességet, a belsõ elzüllést. Jaj annak, aki nem becstelen belülrõl, s nem elõkelõen nemes kívülrõl.

- Üti az órát, amely elérkezett nekünk, változatos karakterû férfiaknak. Ez az állapot, ami van: ez azon zavaros, amelyben pompás halászat esik. Ön hal akar lenni vagy halász? Mert a kettõ egyszerre nem lehet. Akarja maga, hogy egy közönséges kukta a fejére csapjon, egy rossz bicskával egy kissé megnyiszálva, elevenen dobja bele a bográcsba?

- Ördög vigye a kor üterét - meglóbálta és ellökte magától a krémkabátos kezet -, és ördög vigyen el engem, ha teljesen értem. Néha találkozik az ember tisztességes férfiakkal, becsületes nõkkel. A látszat az, hogy mindenki kapható, és mégis, engem már többször dobtak ki bírák és más ilyen szegény ördögök, akiket nem lehet megvesztegetni. Van valami titkos és erõs szerve az országnak, amely csaknem reakcionárius módon ellene szegül az anyagi elõrehaladásnak.

- Nagyságos asszony - az ügyvéd egyszerre, minden átmenet nélkül Piroska felé fordult -, bocsásson meg, hogy ilyesmirõl beszélek. De úgyse érti. És nem érdekli a kor irányából, legföljebb az, hogy még minden a férfiúi erõre, az ököljogra van alapítva. Nézzék meg, milyen sikerük van a nagy termetû, izmos embereknek! Õk vannak elül. A magasak uralkodnak, és a kis termetûek közül néhány csak rendkívüli szemtelenségével bírja. Gratulálok önnek az urához, olyan termete van, mint egy gránátosnak, és arca: a szent Sebestyéné. Ha egy kicsit megtanul fontoskodni, ha egyszer valakit megver vagy megvérez, ha elolvassa Carrara büntetõjogát, egy kis közjogot, néhány közgazdasági vezércikket: politikai tekintély lesz, úgy éljek!

- Pedig én élek! - Ivott magára. Koccintottak vele, Sándor sietve, elõbb itta ki a poharát.

- Ön, úgy látom - jegyezte meg az ügyvéd, kissé elsavanyodva -, utál engem. Jó, de nem szabad elárulnia. Az õszinteség se nem jó, se nem érdekes, és nincs is az emberiség természetében. Hazudunk önmagunknak is, és az önelemzés e korszakában - ez erényünk nélkül - rakásra lövöldöznõk magunkat. Mi történnék például e szerencsétlenekkel - köztük becses apósával -, ha nem hitetnék el önmagukkal külön-külön, hogy az õ társadalmi bûnük, amely miatt már a bíró is végzett velük, hogy az õ sikkasztásaik és csalásaik - egészen mások, csak félbûnök. Gentleman nem élhet egy teljes bûn világos tudatával, és mi csak azok vagyunk, vagy mi?

Sándor fölnevetett. Az ügyvéd közelebb húzta hozzá székét, és a fülébe súgta:

- Kétféle kiváló férfitípusa van ez idõ szerint szép hazánknak. Az egyik: amelyik nem akar, de a végén mégis gazember lesz. A másik: aki elõre elhatározza, hogy a mérsékelt, de egyszersmind a merész gazság útjára tér. Én az utóbbi szektához tartozom, és ön - ön, remélem, örökre becsületes marad.

Sándor elhalványodott attól való féltében, hogy valami gorombaságot hall, és le kell ütnie a fülébe susogót.

- Mármost elég ebbõl az ostobaságból. Vegye a pénzét, keressen magának segédet Illaván!

Az ügyvéd méltatlankodott, kapkodott fûhöz-fához:

- Az egész csak tréfa volt. Ez a mai fiatalság, nem lehet vele tréfálni. Nem fogadom vissza a pénzt, ez elintézett ügy. Valakihez úgyis csak be kell szegõdnie. Hát inkább megy ismeretlen tyúkprókátorhoz, azokhoz a vaskos képû majmokhoz, akik Carrarára, Ricardóra és Werbõczyre hivatkozva, finom jogi tételeken veszekednek a kávéházban, és nem egyebek, mint egy uzsorás szabó, egy gyakran bukó ékszerész ágensei. Akik a szájukkal meghalnak a jogért, de lelkükben édes áhítattal lesik a váltókereseteket.

Végre is a zsebébe visszagyûrte a pénzt. Fölállott, mélyen meghajolt a király elõtt, és tüntetõ haraggal távozott.

Hûlt helyére nézve, nagyon valószínû, hogy igen kellemetlen, sõt becsületbe vágó dolgokat beszélt róla a társaság, de ez még jobb társaságban is - és ilyenek még vannak, vagy lehetnek - szintén így szokás.

Csak Sándor védte, de védelme az általános zajba fúlt. Éjfél felé járt, és a bortól, a melegtõl nekitüzesedve és ellágyulva az urak mindenike a saját esetét kezdte beszélni, és szidni ama bûnöst, aki helyett voltaképpen ült és a társadalmi állását is elvesztette. Természetesen a nagyobbik rész politikai és társadalmi pártállásának, egyenességének és hajthatatlanságának lett az áldozata.

A sikkasztás technikájának bõvebb részleteit lehetett itt meghallani azoknak, akik erre kíváncsiak. Mi, legalább én azt hiszem, nem vagyunk ilyenek és igyekezünk menekülni e nem illatos forróságból, amelyben Piroska szépen elszundított. (Talán ebben az idõben már nem is volt egészen egészséges.)

Fizettek. Elégtételükre legyen mondva, egyik se mondott be kevesebb vagy olcsóbb ételt, mint amennyit megevett. Pedig kiválóan sok kenyér és kis tészta volt az étlap; gyümölcsöt csak az ügyész evett.

Sándorék számláját - akármennyire fájt is ez az önérzetes fiatalembernek - az apjuk egyenlítette ki, önérzettel és boldogan. És lóvasúttal vitte õket haza, igen, a gyöngéd apai érzés elbódította õket egészen.

A kapu elõtt Hirsyvel találkoztak. A derék fiú - talán méltóztatnak reá emlékezni még? - úgy látszik, ismét lakás nélkül létezett, de azért igen jó színben volt, mert ha rosszul vagy sehogy sem lakott is, de rendesen és jól étkezett egy kocsmárosnál, akit a magyar nyelvben oktatott. A hajléktalant szerették volna behívni, de a házmester miatt nem tehették. Legalább föl és le sétáltak vele vagy egy negyedórát. Sándor búcsúzóan megjegyezte:

- Eh, rossz a világ!

- És nem is lehet megjavítani! - tette hozzá sóhajtva.

- Te lemondasz? - szólt Hirsy megütõdve.

- Le én! - felelte Sándor keserû hangon.

...És az ifjú Robin másnap jelentkezett a hólyagarcú Bergennél.

Az ügyvéd két kövér keze közé fogta a fiatalember halovány arcát, és mondá:

- Ön az enyém. Legyünk te- s tuk, mert minden jónak ez az alapja Magyarországon. Én embert csinálok belõled, nem, ember az semmi, urat!

Itt az ügy, oly gyönyörû, oly piszkos...