Szerencse mutatkozik

Tél azért van, hogy kicsiny családok a szatócstól tíz krajcárért fát hozatván, izzóra fûthessék a pléhkályhát, és krumplit süthessenek a tetején. Higgyék meg nekem, hogy ezért van a tél, és nem azért, hogy nagy, elit bálok, dúsgazdag piknikek legyenek, olyanok, amelyeken nagyon megrontják a gyomrukat mindazok, akik nekiesnek az osztrigának, bár utálják, de osztrigát nem enni - nem lehet, nem szabad, és ami mindennél több, nem illik... Szeretem hinni, hogy a telet a Jóisten nem a jégpályák kedvéért rendelte, hanem Jézus minden évben újra való megszületésének kedvéért, a rejtelmes és barátságos hóért, a csikorgó hidegért, amely elõl egy kis szobába, pléhkályha mellé menekülni olyan boldog érzés, mint amilyen a fecskefióké lehet, amikor anyja pelyhes melléhez, annak szárnya alá búvik.

A szegény jó krumpli - szegény és jó, mert szinte emberi arculata van az én szememben -, a sietve sülõ burgonya morgott és mozgott a kályha tetején. Piroska meg-megigazgatta, de az ujját mindig megégette egy kissé, mert már besötétedett kora délután. Sándor, a családfõ, még nem jött haza, és csak Bem Gyula volt jelen. Ültek a díványon, nézték a tüzet, szóval mindegyre emlegették, hogy „ejnye, soká jön már Sándor”, de ha szíveikbe láttak volna, bizonnyal megítélik magukat ezért a kis jezsuitáskodásért. Igen jól érezték magukat így, és alighanem szívesen elülnek, eldorombolnak ily módon akár a világ legvégéig, legalábbis addig, amíg nem fogy ki - amivel fenyegetõznek a tudósok - a tüzelõanyag. De sötét volt, és nem látták egymást, sem magukat, a bírálat vagy önelemzés fagyos világossága is békén hagyta õket. Amióta nem a festõ födözte a házi szükségleteket, azóta megint sûrûbben vizitelt, és keresményét mindenféle ajándék alakjában hozta el. A ház úrnõje örült ennek, mert nõ és gyermek volt. Ezek ketten pedig rendkívül várják és igen szeretik az ajándékozót. A nõk talán még jobban, és lehet, hogy más férfiút, mint az adakozót, nem is szeretnek igazán, talán csak azt, akit õk halmozhatnak el ajándékkal és áldozattal.

A festõ egyszer egy kis gyerekkocsit is hozott, hogy legyen, ha majd kell. Egy kissé indiszkrét volt ilyenformán, de ez senkinek sem tûnt föl, egyedül az öregasszony emelt ellene kifogásokat, mert a kocsinak nem volt mennyezete, és ezért félõs, hogy a nap a kicsike orcájába süt, ha majd a nap sütni fog, ha majd kicsike lesz.

Egyéb ügyetlenségeket is követett el Bem Gyula. Például titokban kölcsönadott a ház úrnõjének, aki a háztartás költségeit nem tudta bõven fedezni amaz összegbõl, amelyet a családfõ adott. Konyhapénze ha elfogyott, nem mert kérni az urától, annak barátjától kért könnyû szívvel, szégyen nélkül.

A háztartás gondjai iránt Sándornak különben sem volt semmi érzéke; sokat költött magára, jól öltözködött, készen ruhát nem vett soha, és nem tudott lemondani arról, hogy fehérnemûinek egy részét ne a tisztítóintézetben vasalják. Ah, ezek a vakító ingek sokszor fölbillentették a háztartás költségeinek mérlegét, és amíg az asszonyka az aranyozott gombokat az ingekbe belérakta, sokszor könnyezett ezalatt.

Azonban a ház urának nem szabad szükséget látnia, inkább az asszonyka nélkülözgetett egyetmást. Például egy pár téli cipõt, amelyhez sehogy sem tudott hozzájutni. A nyáriban pedig nem mehetett többé az utcára. Ennek okán otthon maradt, a lábát fájlalta, de azért a kis szobában mindennap másfél óráig föl és le sétált - lehetõleg olyankor, amikor senki se látta. E különös sétát a születendõ kisgyermek érdekében cselekedte, hallotta szegényke, hogy ilyenkor sétálni kötelesség; bár nem jól esik. Így mulatgatja, bosszantgatja a természet az õ becézett gyermekét, az asszonyembert, és nemcsak megkínozza, de még az arcába is mosolyog!

A cipõügy, sem más apró ügyek el nem vették a Piroska jókedvét, és szíves olvasóm, kérlek, ezt a topánka dolgot te se vedd valami tragikusan. Van valami bánatos boldogság az ilyen furcsa nyomorúságban, amikor rég elmúlt, amikor nem félhetünk tõle, visszavágyunk rája, és nem egy urat láttam, ezek között egy legeslegjobb barátomat is, aki a nagyszerû éveslakásban - amelyet csak félévenkint lehet fölmondani - mindegyre visszasírta a Mária utcai apró hónaposszobát, amelybõl fölmondás nélkül tették ki a szûrét, miután több hónap óta fizetni nem tudott! Aztán, elvégre is, egészen bizonyos, az asszonykának lett volna téli cipõje, ha csak két szót szól, kétfelé is szólhatott volna, és az egyik helyütt - ha úgy akarja - még a lábacskáját is megcsókolják, és sûrûn és forrón omló könnyekkel melengetik föl.

Az asszony nem szólt, mert ez így esett neki jól. Valamint jólesett a féligsült krumpli, amelyet Bem Gyulával megfelezett, amíg meg nem érkezett az igazi feles, a férj.

Robogva, diadalmasan érkezett, az arca ragyogott, sõt kezében a kecske is nevetett.

Ölébe ültette Piroskát, bár nem szokott más jelenlétében gyöngéd lenni hozzá. Most megsimogatta, lovagoltatta, becézte:

- Cicamama - mondá -, azt hiszem, gazdagok leszünk!

- Hogyan? - kérdé a nõ boldogan, mert a gazdagság ígérete a legjobb és legegyszerûbb hölgyeket is föllelkesíti.

- Most jövök egy milliomostól - folytatta Robin Sándor -, egy milliomostól, aki rám bízta az életét.

Az asszony se, Gyula se értették meg. Sándor magyarázgatta:

- Egy gazember... No, ez aztán fura egy héber. Savanyú Józsi. Engem igen megszeretett. Van egy féleszû lánya is, azt mondta... Mondhatom, hogy érdekes nép! A legmûveltebb leány, akit ez életben láttam. A vörös hajával a szobapallót söpri... Nem, jó szag nem volt náluk, alig tudom magamat kifújni. A berendezésük valóban gyönyörû, csupa ezüst minden és fekete fa. Egy kissé rejtelmes az egész. Az agg polgár, azt hiszem, ölne is egy forintért. Vagy talán ölt is? Mit, mit gondoltok? Külön díjazás, legalább ezer forint jár ki tõle. Hagytatok nekem egy krumplit? Megettétek, zsiványok! Van?

- Mama, szíveskednék vagy öt krajcárért vajat hozni!

Az ifjú védõ igen nehezen értette meg magát. Annyit megtudtak tõle: mindnyájuk élete függ attól, hogy ama rossz ember el ne vegye méltó büntetését. A festõ ezzel nem volt megelégedve, és a kelleténél talán élénkebb hangon jegyezte meg:

- És én õszintén kívánom, hogy ama érdekes alakot bezárják!

Sándor dühbe jött, és elkezdte az uzsorást védeni, elõször általánosságban, aztán külön, a maga uzsorását. Oly pompásan beszélt, hogy mindenkit meggyõzött, a festõt, sõt önmagát is. A nõkrõl nem is szólva, a nõi nem - úgy mondták nekem - a pénz gyors, bár nem egészen méltányos fiaztatásának sohasem igazi ellensége. A pénz gyors szaporítása nagyon kívánatos dolog szemeikben, és aztán - ne hagyják magukat az ostoba férfiak! És Sándor igazán szépen és feltûnõ folyékonysággal beszélt. Különösen hatott a fölkérdezésekkel, amelyekre pompásan megfelelt; igaz, könnyû kérdéseket adott föl magának. És igen szépen használta ki a családi mozzanatokat: a patriárka, aki családjának gyûjt, maga éhezik, de unokájának a legdrágább és legelõkelõbb nevelést adja... Ama vörös leány Rabelais-t olvasott kora reggel, és Arany János nyelvén írja nagyatyja üzleti leveleit... És vajon mit tesz a hiénának nevezett agg férfiú, mi az õ legnagyobb bûne: könnyelmû ifjak szüleit megdöbbenti, figyelmezteti, esetleg meg is bünteti, mert nem adtak gyermeküknek szolid, komoly nevelést.

Sok ostobaságot beszélt össze a mi tüzes ifjú emberünk, csakhogy ezek - más helyrõl került ügyvédi fogásokkal egyetemben - hatnak majd a bíróság elõtt is, és Hanna atyját bizonyítékok hiányában bizonyára fölmentik.

Hanna ott ült a bûnper tárgyalásán, elöl, a hallgatóság között.