Itten támad a szerelem

Itten támad a szerelem.

Tágra nyitott, oly fényes, hogy egy kissé már vad tekintetével követte a férfi minden mozdulatát, csodálkozással, rajongással és az elragadtatás önkéntelen, tört hangjai lebbentek el ajkairól. Ah, ezek az ajkak olyanok voltak a nõi szájak között, mint a csigák között ama élénkpiros, meglepõ külsejû, fantasztikus és gazdag rajzú tengeri csigák. (Örök csuda marad, hogyan születnek és mint élnek a komoly, a rettentõ, a bestiális óceánban e kacér és mûvészi lények. Valamint örök csuda, hogyan termett elõ a könyörtelen és nem formás szarmata-zsidó családban a Hanna szája, melynél nem rajzosabb és nem keresztényibb Bellini vagy Botticelli bármelyik asszonyának ajka.)

Nézte, nézte. És kimondhatatlan kedves lett elõtte a Robin Sándor nagy kezének a körme is. Kedves: a kevés mozdulatú karon megfeszülõ - és bizony fényesedõ - fekete kabát ujja is! A nyílt és egyszerre gõgös fejrõl, a hatalmas mellrõl, a kemény állású lábszárakról nem is szólok. És nem szólok most semmit arról, hogy miként mennyei manna, úgy hullott és úgy hatott a fiatal férfi teli baritonja, amely a leány családját és magát - a társadalom és a törvény kegyetlen ítéletével szemben - oly ragyogóan igazolta. Mert hiába volt Hanna oly önálló, erõs, sõt vad ösztönû leány: olvasmányai mégiscsak hatottak reá. És hiába állott nyíltan, de szívébõl is, nagyapja, a pénzkereskedõ mellé: titokban mégis fájt neki, hogy az emberies, erkölcsös könyvek, a tõke nélkül szûkölködõ poéták mégiscsak elítélik a nagyapót és az egész famíliát. Ó, ezek a könyvek, ezek a könyvírók, hogy összezavarják a világot, elterelik természetes medrébõl az érzést, ellenkezõ irányra térítik a gondolatot, jóvá teszik a rosszat, rosszá a jót, érzékiséget fakasztanak az ideális lélekbõl és megfordítva. Mi lenne a világból és mi a szerelembõl, ha egyszerre minden könyv elégne! EImúlnék minden izgató és mulatságos szövõdés, és alighanem rövidebb, egyszerûbb, de talán még erõsebb lefolyású lenne Hanna szerelme is. Ti könyvek, ó, ti könyvek, milyen erõsek vagytok, amíg jön egy ízecske ösztön, egy csöppnyi vér, igazi vér, és elhamvaszt, semmivé tesz, mint hitvány hamut, a levegõbe szór belõletek ezerre menõ becses kötetet!

Itten azonban, bizonyos, szerelem támadt. Hogyan? Apróra megmondani bizony én nem tudom. Az kellene talán, hogy tanácskozzunk professzor Bourget-vel, de szerzõ szerény véleménye szerint ez a francia minden korok leghazugabb tudósa, aki könnyû szívvel és komoly arccal: csinál tényeket, és azokat becsületszóval bizonyítja. Könnyû neki, a nagy tekintélyû franciának: egyet füllent, és két igazságot von le belõle. Neki elhiszik, de született volna magyarnak! Mindez ide tartozik, de hagyjuk abba, bár jólesik bántani valakit ezer mérföldnyi távolságból, de erõsen, és mégis úgy, hogy meg nem érzi.

Hanna azonban mind csak nézte Robin Sándort, akinek - sajna - nem volt még ereje a nyilvánosság elõtt való kacérkodásra, és csakis akkor, amikor a fölmentõ ítélet már elhangzott, tekintett a leányra, büszke, alázatos és - szerelmes nézéssel. Mert itt, bizony itten támad a szerelem. A férfi hiúságából, a regényes, lehetetlen helyzetbõl, abból, hogy szeretnie nem szabad. Abból, hogy egy olyan leányt kell megszeretnie, aki egy gyûlölt, lenézett és idegen levegõben él, más a fajtája, más az erkölcse, bûnben született, a bûn által ily fényes, ragyogó. Hazugság, hogy a szerelem keresi a magának való, könnyû föladatokat: a legnehezebb és legártalmasabb célokra tör, ha csak teheti, és ha nem teheti, annál inkább.

Robin Sándor kezét két kis puha kézbe fogták, és nagyon megszorították, soká, soká el sem engedték. És ebben a pillanatban a mi ifjú emberünk érezte, hogy a Hanna kezei erõsebbek, mint az övéi. És ha homályosan is, de éreznie kellett, hogy e kezek nemcsak simogatni, de ostorozni és fojtogatni fogják még. Becézik majd és kínozzák, belemarkolnak szívébe, és kiszakítják azt a mellébõl, az õ hatalmas mellébõl. Valami idegenkedést, sõt valami félelmet is érzett Sándor, de egyszersmind valami forró, egész valóját elárasztó izgalmat. Nem látott, nem hallott, elméjére vörös homály szállott alá, és - itten támad a szerelem.

A fekete ternóruhából, amely angolosan, de szûkre volt szabva, úgy, hogy a virágzó, dús formák alig fértek alája, a fekete szirmokból: kifehérlett, feléje ragyogott, neki kínálkozott a tubarózsa. Fekete rongyokból ily graciózus - de erõs - fehér nyak nem szökellett ki még, nem, soha! Hitvány szövetbe legyen takarva ilyen test, a szövet érinti, ez szentségtörés! Leszakítani, leszakítani, kibontani a kontyba tûzött vörös hajat, megríkatni az ékkõszínû szemet, elrohanni vele, miként egy faun... Hohó! Udvariaskodtak, hálálkodtak. Az õsz gazember végigtapogatta ifjú védõjének testét, idegen nyelveken áldást mondott reá, sõt - nem zavartatva magát a lassan oszló közönségtõl -, kezét is a fejére tette:

- Legyenek hosszú életûek szülei is, ön is, boldogok és szerencsések, egészségesek, kívánok a doktor úrnak egy gazdag és szép feleséget.

- Két gazdag feleséget! - jegyezte meg a Hanna apja, aki szintén jelen volt, és a siker dacára nem vette komolyan az idegen vallású fiatalembert.

Kedvenc fia kártyaviccére jóízût nevetett a fölmentett vádlott. De hálája még mindig heves volt:

- Ha valamire szüksége lesz, csak szóljon. Ha kell önnek pénz. (Ámbár õrizkedjék pénzt költeni. A pénz fiatalembernek nem való.) Akar maga nálunk ebédelni: Fõztek ma, Hanna? Nem fõztek. A mi kosztunkat talán nem is tudná megenni, bárha egészségesebb. Most fõ: irodát nyitni. A hír, amit szereztem magának: egy vagyon. Nagy vagyon. Most fogjon velem ezért kezet.

Kezeltek. Sándor magához tért, mosolygott. Hanna félreértette ezt a mosolygást, és fülébe súgta az öregnek:

- Adj neki pénzt, sok pénzt!

A pénzkereskedõ elkomolyodott:

- Pénzt, neki, minek? A fõnökével majd kiegyenlítem! - mondá halkan, majd hangosan hozzátette:

- Akar, Robin úr, eljönni hozzánk? Adatok ügyeket a maga hasznára, nem kell szólni a fõnöknek. Jöjjön el, akármikor jöjjön, engem meglátogat, én sok jó tanácsot adhatok, nálam van fürdõszoba, megfürödhetik, pénzt nem kóstál. Igaz?

Ez az ajánlat megnevettette Sándort. Kacagása ráragadt az öregre, sõt a fiára is. Hanna is mosolygott, de halovány lett és haragos. Hamarosan félbeszakította a hálálkodási tárgyalásokat:

- Mi elõremegyünk Robin úrral, aki nálunk ebédel. Ott jön Bergen lélekszakadva, végezzetek vele!

És elvitte, õ vitte el a férfit. A bírósági palota sötét folyosóján sietve, szótlanul mentek elõre, amíg egy, a rendesnél világosabb, de elhagyatott folyosón Hanna hirtelen lehajolt, és megcsókolta a Robin Sándor kezét. Sándor remegve csókolta vissza a leány haját, majd a nyakát, amire Hanna két keze közé fogva a fiatalember fejét, így szólt:

- Az enyém vagy!

És ajkon csókolta. Pedig akkor nem volt romlott, érintetlen és ártatlan volt, az igaz, a forró szerelemrõl nem lehetett több fogalma, mint akármelyik tudatlan lánynak. De úgy határozta el már régen, hogy így fog cselekedni, ha szívében föltámad a szerelem. Így, ahogy a lányok nem szoktak, nem mernek, de gyakran nagyon szeretnének.

A folyosón férfialakok tûntek föl, az ifjú pár sietve lépett ki az utcára.

Hanna szólott:

- Legjobb volna, ha most mindjárt hazavinne. Sándor érezte, hogy elpirul. A kötelesség, hogy mindent bevalljon, eszébe jutott. E kellemetlen és kotnyeles barátunk, a szükséges és nemes, de kiállhatatlan signor Kötelesség igen elgyengülve jelentkezett. Fáradt, sápadt, inaszakadt egy géniusz, Sándor egy kézmozdulattal elhárította, és a nemtõ kehes hangja elfúlt a friss, fiatal vér hatalmas fölzúdulásában. A leány különben sem engedte idegenekkel diskurálni, belekapaszkodott a férfi karjába, és folytatá:

- Nekem nincsenek elõítéleteim. Nincsenek ismerõseim, a családomban pedig én parancsolok. De azért nehéz dolgom lesz velük, különösen nagyapámmal. Ha maga az én vallásomon volna, nem lenne semmi baj, de így szegény öreg talán megõrül bánatában. Nem, nem, valamit kell csinálni. Ámbár, nem tudom, lehet, hogy ezt a vallásbeli különbséget föl fogja használni nagyapó. Arra, hogy lealkudjon a hozományból. Mert az õ élete ez: alkudni és nyerni, még a fián, még a legkedvesebb unokáján is. Nagyon hisz és nagyon fél õsei istenétõl, másrészt azonban örvendeni fog, ha magával jó üzletet csinál. Nem akar majd pénzt adni, ha ád: biztosítja és leköti mindenképpen. Vigyázzunk, vigyázzon!

Robin Sándor szeretett volna a föld alá süllyedni szégyenletében. Megzavarodott, a szó szoros értelmében megzavarodott, majd hirtelen gõgös hidegség fogta el:

- Itthagyom, ha ilyeneket beszél!

Hanna mosolyogva biztatta:

- Na, ne haragudjék! A pénz jó, a pénzt becsülni kell. Én nem engedem, nem akarom, hogy megcsalják. Egytõl irtózom legjobban, attól, hogy megcsaljanak. És semmit sem gyûlölök jobban, mint a gavallériát. Magának is le kell szoknia, mert úgy hiszem, hajlama van rá. Csöndesen, takarékosan fogunk élni, magunknak. Háromezerötszáz, négyezer forintból - az elsõ években - meg lehet élni szépen, kényelmesen, nem urasan, mert az uraskodás: szamárság. Egyszer egy héten elmegyünk színházba, este a Dunához. Vannak barátai? Kijelentem, hogy a vendégeket nem szeretem. Van magának atyja, anyja? Majd meglássa, hogy fognak szeretni. Milyen kár, hogy most várnunk kell, amíg a templomba mehetünk, hogy megesküdjünk. A pap elõtt...akkor magára haragudni fogok egy kicsit.

A férfira nézett, ragyogó, szerelmes pillantással:

- Szeretném magát itt az utca közepén össze-vissza csókolni. Maga nem? Engem még nem csókolt meg soha senki. Maga az elsõ. És nem fog más soha.

A „sohá”-hoz értek, és ez a szó, ez a kissé tág és nyújtható fogalom szerzett valami stílust elsõ hosszabb szerelmi beszélgetésüknek. Enélkül inkább holmi elõleges tárgyalásnak vált volna be az egész diskurzus, amely alatt szegény Sándor oly sokat szenvedett. A leány különös, vad és szinte programszerû könyörtelensége - mert, ó, vannak cinikus szüzek is -, a szokatlan, sõt merõben ismeretlen hang, mint vasszeges borona, úgy gázolt át agyán. Ámde ami igazán fájt neki, nem ez volt, hanem az, hogy végre is legföljebb még a mai napon át csalhatja a leányt, aztán vagy bevall mindent, vagy - úgyis kiderül minden magától. El kell válniok hát elõbb, éspedig mindörökre, minden reménység nélkül vissza kell térnie a legteljesebb és a legridegebb reménytelenségbe, a megszökött asszonyhoz - a magáéhoz.

Le kell élnie az egész életét azzal. Mily kínzó örökkévalóság. Együtt tölteni ezzel, ha egy hetet is: az örökkévalóságnak mily kimeríthetetlen boldogsága! Sándor megszorította a Hanna kezét:

- Mit csinált maga velem? A fejem szédül, nem látok. Valami borzasztó félelem fog el, hogy innen a karomból kiszakítják. Maga nem fél?

- Én nem - szólt a leány halványan.

- És mit tenne mégis, ha jönnének, hogy elválasszanak?

- Ha asszony vagy lány jönne, annak kikaparnám a szemét; erõs vagyok. Ha férfiak jönnének, azokat elbolondítanám; ravasz vagyok!

- És ha én magamtól mennék el?

- Utána futnék, megfognám!

- Ha meghalnék, most, itt?

- Az nem lehet.

Egy szûk utcába értek. Itt érte be õket a férfitársaság, amely még mindig a délelõtti eseményeket tárgyalta. Csak igen halkan beszélgethettek, annál hangosabban tárgyalt a társaság. Pénzrõl, mindig csak pénzrõl. Százasokról, ezresekrõl, de a szerény krajcárt sem vetették meg, azt is többször szóba hozták. A fölmentett vádlott kijelentette, hogy aki egy hatos borravalót ad vendéglõben vagy kávéházban - vannak ilyen fiatal, sõt házasemberek is -, az egyszerûen becstelen. Hanna apja Bergennel azt beszélte meg, hogy mennyibe került volna az öreg kiszabadítása, ha elítélik, és milyen utakat kellett volna megtenniök. Az ügyvéd ajánlotta, hogy errõl a tárgyról csöndesebben beszéljenek, de a vádlott fia vállat vont:

- Mit? Pénzért mindent megcsinálnak! Ha tetszik, megmondom a miniszter szemébe is!

Az öreg csitította, de helyeselte. Hanna hátrafordult:

- Nem beszélnétek csöndesebben!

Látta, hogy ez a beszélgetés Sándort vajmi kínosan érinti. Egészen elkomolyodik, az utcákat nézi, szeretne eltûnni. És amikor a Hannáék házáig érnek, hirtelen ajánlja is magát:

- Családom vár! A viszontlátásra! - mondá, és fölkapott egy társaskocsira. Bámulva néztek utána a férfiak. A leány könnybe lábadt szemmel, elhalványodva. Érezte, biztosan tudta mindjárt - mert mindent, amit csak lehetett, mindjárt biztosan tudott -, hogy soká, nagyon soká nem fogja látni. És úgy kell majd erõnek erejével magának visszavennie.

Sándor pedig menekült a piszkos mennyországból haza, a tiszta, becsületes pokolba. Mert ez lett neki az otthona ettõl a naptól fogva: a lassú szenvedés szomorú tanyája, ahol még csak föl sem sóhajthatott. Jó arcot kellett vágnia, gyöngédnek kellett lennie, tûrni a becézést, viszonozni a hízelgést. Mindennap pontról pontra százszor is megállapította, hogy mint tévedett akkor, amikor azt hitte, hogy szereti azt, akit magának élettársul választott, gyerekésszel, oktalan elhatározással. Pajtáskodás, kíváncsiság, nagylelkûség volt, semmi egyéb, és abban a föloldhatatlan, irtózatos kötelékben, mely õket örökre egymáshoz szorítja, nincs egy vékonyka szála sem a szerelemnek. A leány talán mégis szerette, de vajon szereti-e még? Talán az sem. Sem az, sem õ. Mily boldogok lehetnének külön-külön. Milyen boldogtalanok így, együtt. Következésképp az erkölcs azt kívánja tõlük, hogy együtt maradjanak!

Robin Sándor föllázadt a rend ellen, és egyezkedett a becsülettel. Írt Hannának mindjárt másnapon, hogy ne haragudjék rá, mert elszökött, és nem fog jelentkezni egy darabig. Ne kutassa az okait, kéri, sõt megparancsolja, hogy ne kérdezõsködjék utána. Majd eljön, várja.

Az irodába se járt ebben az idõben. Igen furcsa életet élt: otthon ült egész napon. Folyton olvasott a díványon feküdve, mint ahogy a szerelmes lányok szoktak.

Esténként Bem Gyulával együtt savanyú, szódás bort iddogáltak, amíg a kályha mellett Piroska - most már igen lázasan - horgolta a kis fejkötõket, az apró zekéket a tavaszra ígérkezõ kisbaba számára. Robin Sándor zavarral fordította el fejét, majd tettetett gyengédséggel nézte az apró holmikat, és ezalatt a rossz lelkiismeret magas árjában, itten támadt és mindjobban nõtt a szerelem.