A gyermek

Ebben az idõben Robin Sándor arra is megharagudott, akit különben kedvelt.

- Ostoba állat - mondá az ezüst kecskére vonatkozólag -, vigyori; el vele!

Ilyen módon szegény botkecskének meg voltak számlálva napjai, és minden pillanat azzal fenyegette, hogy gazdája beküldi ama rovarporos fiókba, ahol már többször volt, és bizonyára mindig rosszul érezte magát, még abban az esetben is, ha igaz, hogy a tárgyaknak lelke van.

Egyébként Sándornak teljesen igaza volt abban, hogy minek neki a sétapálca, ha nem sétál és nem jár ki az utcára?

- El vele, el!

És Hirsy jött, a kellõ idõben megérkezett. Érezte, hogy fontos küldetés vár reá, és azért jelent meg váratlanul, nem pedig azért, amiért õ hitte. A szorgalmas tanárjelölt tényleg azért kereste föl barátját, hogy tudtul adja neki a keresztény hitre való áttérését. Már meg is történt, Hirsy ág. evangélikus lett. És pedig két okból: mert a német tudósok jórészt lutheránusok, és azért, mert egy evangélikus magániskolában csak így ígértek tanári állást. Bizonyára csúf, haszonlesõ cselekedet, de a jó fiúnak valami nagy haszna mégse volt belõle, mert miután áttért volt, az ev. intézettulajdonos markába nevetett és mással töltötte be a kiváló állást. Most ott állott Hirsy ág. evangélikusnak, de milyen arccal, milyen arccal! Még a savanyú Sándor is nevetett rajta, úgy, hogy az oldala is belefájdult, kacagva jajgatott, majd sietve távolította el a neofitát a kecskével együtt.

- Vidd kosztba, el! Visszajövet hozzál cigarettát, magadnak is!

Hirsy vitte a derék ezüst állatot, és csakhamar egy hitvány kék papirost és néhány forintot hozott vissza helyébe.

- Úgy érzem - jegyezte meg Robin Sándor lehangoltan -, az az érzésem, hogy sose lesz annyi pénzem, amibõl kiválthatom.

Mellényzsebébe dugta az emlékcédulát, és csakhamar el is vesztette. De nem tudta, hogy az írás eltûnt, nem volt se ideje, se módja, hogy törõdhessen ezzel a körülménnyel. Eltûnt az ezüst kecske egy magánintézet sötét fiókjában, majd megmozdult, és megindult nagyobb intézetbe, nagyobb fiókokban talán arany botokkal is volt találkozása... Gazdája hónapokig nem is gondolt, nem is gondolhatott mosolygó képére. Elfeledte, de nem végképpen.

Még csak februárius volt hátra ama szent napig, a komoly február, amely Budapesten minden kisebb háztartás egyensúlyát megzavarja. Huh, mily csúnya hó, a legtöbb igényper ebben a hónapban keletkezik, a szatócsok nyögnek, mert mindenüket kihitelezték, és a részletre dolgozó szabók úgy futkároznak a városban, mint az õrültek, de pénzt nem kapnak sehol. A ravasz és jellegzetes alakok valóban meg vannak zavarodva, és a meleg ruhában járó emberiség csak ingerli õket.

Fuj, csúf egy hónap, talán ki lehetne hagyni a kalendáriumból, éppen elég egy évre a többi tizenegy. Bízvást kimaradhat az, amelyben a kisebb fakereskedõk és szénárusok úgy állanak pinceboltjuk ajtajában, mint egy-egy Napóleon. Gõgös, titokzatos és kegyetlen szekta. Nem értem ma sem, bár sokat gondolkoztam azon, hogy elõélet, elõtanulmányok, lélekállapot és jellem vihet valakit arra, hogy kis fa- és szénkereskedõ legyen!

Egy vigasztaló, az, hogy a végrehajtók és becsüsök most meg vannak hûlve, tüszkölnek, rekedtek, és - ez azonban már félig sajnálatos - nem egyet visz el közülök a tüdõgyulladás. Csak a közönséges perekben dolgozókat, az adóvégrehajtókat nem bántja. És ez igen szép és igazságos beosztás, mert - nem restellem kimondani - rokonszenvesebb kart nem ismerek, mint az adóvégrehajtókét. Derék férfiú valamennyi, és nem kegyetlenséggel, hanem lélektannal dolgozik mindahány. Rá tudnak ijeszteni a hanyag adófizetõkre, mindenféle szertartással a lelkükre hatnak, de úriembert nem árvereztek még talán soha. Csakis azoknak teszik meg ezt a szívességet, akik mindenképpen erre vágyakoznak, és azoknak, akik nem úriemberek. Nem mintha haragudnának az úgynevezett alsó osztályra, bizonyára õk is szánják szegényeket, de a nekik parancsoló állam - amely e pillanatban rendezkedik be - szemük láttára osztja két részre az országot: úri és nem úri emberekre. Az elsõnek minden szabad, a másodikon még a szelíd adóvégrehajtó is igazságot tesz, és szerteszórja politúros bútorait, a sárgafoltos ripszgarnitúrákat, a kanavászhuzatú nagy dunyhákat... Ködös, füstös, fagyos és vizes február: egy kicsiny család igen sürget, hogy elmúljál; és mégis, bár kegyetlen és nyomorúságos vagy, szinte kapaszkodik: ne még, ne még!

Márciusban kellett megérkeznie az ifjú Robinnak, (és az idõsb Robin még nem tudta kellõképpen elõkészíteni a fogadtatást. A szerfölött drága és pénztelen hónapban pénze neki sem volt. Irodába nem járt többé, és az ügyvédet, aki többízben érte jött, többízben kidobta.

Megint csak divatba jöttek a Bem Gyula szénrajzai, de a festõ nem volt serény, nem szállított elég pénzt. Betegeskedett és csak keveset dolgozhatott, és igen sok jó megrendelõt vesztett el, mert - valószínûleg bosszúságában - oly fénypontokat rajzolt a polgárnõk arcára, mint egy négykrajcáros. Nem dolgozott többé finoman, a láz gyötörte, és minden erejét lefoglalta két Madonna-kép, amelynek olajjal való megfestésébe máris belekezdett. Az egyik Isten anyját úgy ábrázolta, amint a Szentlélek tõle távozik, és a Madonna már várja gyermekét. (A megdicsõült még egy kissé bágyadt.) A másik Mária, a kissé hervatag, de diadalmas arcú Szûzanya gyönge kis keblén már ott csüng a gyermek Jézus Krisztus, hatalmas, erõs, csaknem oly nagy, mint az anyja.

Mindkét Máriának Piroska ült, csak a másodikon a kisgyermek még csak hiányos körvonalakban volt megrajzolva, a festõ ezzel meg akarta várni a kis jövevényt, majd azután fösti meg.

Így várták a kicsinyt. Anyácska bizony nem sok öntudattal, álmatagon, de minden álma azért az a kis ismeretlen vala, akit kisleány kora óta, amióta csak bábuzott - ismert és szeretett. Beszélt is sokat az eljövendõrõl, Gyula elõtt is, nem restellte. Neveket keresett és adott neki, de a végén mégiscsak abban állapodott meg:

- Úgy fogják hívni, ahogy az apját. A világon a legszebb név: Robin Sándor.

- Csakhogy az nem lehet! - jegyezte meg Sándor csöndesen, kedvetlenül.

- Miért nem? - kérdezte az asszony ijedten.

- Csak azért! - felelte Sándor, összenézett Bem Gyulával, és a díványon fekve befordult a fal felé.

A két férfi itt biztosan nagyon megsajnálta a bolond kis nõt, aki az állam rendjérõl mit sem tudott, törvényes házasságról, természetes gyermekrõl édeskeveset hallott még, csak azt tudta, hogy az ura gyermeke: az ura gyermeke. Avagy talán ismerte a törvényt szegényke, azzal nem volt tisztában többé, hogy a margitszigeti esküvõ jogérvényes-e, vagy sem? Különben aligha törõdött a matrikulával a jeles, a nagyszerû, az utolsó héten, amelynek elmúltával meg fog történni a csuda, nagylelkûségének, szenvedéseinek, béketudásának, hitének méltó jutalma eljövend: a föld, az ég megnyílik, és a tavasz sugárözönébõl, a halleluja szó zengésébõl és a virágnövények illatozásából elõterem egy ismeretlen, mióta él és ameddig élni fog, mindenki között legismertebb lény az õ szívének elõtte.

...És minden úgy történt, amint hitte, várta, csak azzal a különbséggel, hogy a kis fekete fiút jobban szerette még, mint ahogy érezte és elképzelte elõre. Nem engedte maga mellõl elvenni, és igen-igen boldognak érezte magát, bár az ifjabb Robint - a szükséges takaró hiányában - a napi fürdõk után az apja télikabátjába kellett beburkolni. Amin az atya könnyezett, és kemény szavakkal vádolá magát.

Piroska megfeddte:

- Ne vétkezzen az Isten ellen. A télikabát jól áll Sándorkának!

A nagyobbik Sándor szótlanul mindenbe belenyugodott. Kis képmásának születése végképp lenyûgözte. Boldognak azért nem volt mondható, de az emberkét szerette volna valakinek megmutatni.

A valaki el is jött, csakhogy egy kissé késõn. Piroska már fölkelt az ágyból, a díványon heverészett, és a fiúcskát nevetni tanította. Robin Sándor nem volt otthon.

Hanna kopogtatott és benyitott:

 - Itt lakik Robin úr?

- Itt - felelte valaki a szoba vizes homályából.

Hanna, a világosságról jövet, az elsõ pillanatokban nem is tudta tájékozni magát, a szemei különben sem voltak valami jók. És a szoba homályos, és mitõl, de mitõl? Elõször is fekvésénél, a saját maga természeténél fogva, aztán meg a délkeleti részében mostak, titokban mostak. Azért titokban, mert a háziúri higiénia eltiltja, hogy a szegény lakók vízpárákkal rontsák a padmalyt, a falakat, mert a szegény emberek egészségét a legszigorúbb rendszabályokkal kell megõriznie az atyai rendnek, mindenféle fönnhatóságoknak, mint amilyen a tõke, a rendõr, a miniszter, a házmester. A kis Sándor azonban mindeme kegyes jótevõkkel szemben dacosan, sõt lenézéssel viselkedett, és ezek ellenére szükségessé tette a mosást. Ilyenek ezek az újszülöttek: ugyan nem restelkednek, és nem adnak senkire semmit, és úgy járnak el, ahogy nekik a természet parancsolja, úgy, mintha értük volna az egész világ.

Az öregasszony tehát óvatosan mosott a szoba délkeleti részében. Az északkeleti oldalt egy korhadt bádogkád foglalta el. A Sándorka fürdõje gõzölgött még benne. Liza, a cseléd, még nem önthette ki, mert mindenért járt a városban.

Hanna tapogatva ment elõre, és igyekezett magát tájékozni a különös szobában. Robin Sándort kereste valamely nagyobb házieszköz mögött, de nem sikerült megpillantani. Megkérdezte tehát:

- Itthon van Robin úr?

- Nincs! - felelte Piroska, és sietve húzott be egy piros szalagot a Sándorka fejkötõjébe.

- Miért tetszik keresni? - kérdé kíváncsian, miután sikerült a gyermekét földíszítenie.

- Pénzt hoztam neki! - mondá Hanna.

- Én átveszem! - jegyezte meg az öreg asszonyság.

- Magam szeretném, hogy átadjam; ha nem jön soká, bevárom!

Megnyugtatták, leültették, megbámulták a tüneményes és nagyúri kisasszonyt, aki keblére szorította kezét, és úgy panaszkodott, hogy nem tud lélegzeni.

- Nagyon meleg van itt... nem lehetne egy ablakot kinyitni?

- Nem! - felelte Piroska gõgösen, megsértõdve, gyermekére tekintve.

A vendégkisasszony fölemelte fátyolát, letette kalapját, sõt kevésvártatva prémes gallérját is, és kényelmesen, sõt egész otthoniasan elhelyezkedett. Csak széles vállainak gyönge remegésébõl lehetett észrevenni, hogy bensejében nagyon föl van izgatva, és csak parancsolja magára a nyugalmat. Hangja azonban - amint beszélt - lágy és egyszersmind szilárd volt, folyamatos, biztos és zengzetes mint rendesen. Mintha mindig egy elégiát mondott volna el, de úgy, hogy õ maga egy csöppet se volt meghatva.

- Mennyi idõs a kicsi? - kérdé.

- Hathetes és egynapos.

- Nagysádé?

- Kié lehetne másé?

- Hasonlít is.

- Ó, nem, egész az atyja.

- És szabad tudnom, ki az atyja?

- Ki lehetne más, mint az uram?

- Igen, igen! - szólt Hanna békítõleg. Majd a gyermek fölé hajolva - egy kissé rövidlátó szemeivel - vizsgálgatni kezdé.

- A homloka és az ajka egészen olyan, mint az apjáé; gyönyörû baba. Szabad fölvenni?

A kisasszony nem várta az engedelmet; fölvette, megcsókolta és fölállott vele.

A gyermek anyja fölemelkedett, és ellenséges, ijedt tekintetet vetett az idegen leány felé.

- Tegye le, elejti, nem való leány kezébe!

- Jobban fogja, mint te! - jegyezte meg az öregasszony a mosóteknõ mellõl.

Sándorka nem sírt, ellenkezõleg; vidám izgatottsággal kaparászott a szép idegen nõ fehér arcán, telt keblén. Az anya arcát könny futotta be, Hanna nevetett.

- Elviszem, ellopom! - Tettette, mintha ki akarna vele menni.

- Tegye le! - kiáltá Piroska elhalványodva, mérgesen.

- No, no, ne haragudjék, nagysád, nem eszem meg, lássa, hogy szeret nálam lenni, én erõsebben fogom. Az ilyen kis gyermek azt szereti, hogy minél erõsebben, biztosabban fogják. Valami fiatal parasztleányt, jó kövér dajkát kellene mellé fogadni.

Ezt már az orvos is mondta. Erre a megjegyzésre csönd lett a szobában, csak az öregasszony mosásának csöndes hangja hallatszott. És azon át egy gyermek csöndes, remegõ sírása. De nem Sándorka sírt, hanem az anyja.

Hanna megsimogatta:

- Lássa, nagysád, ez a gyermek szenved azért, mert szegény sorsba született. Bûn a világba hívni valakit, ha nem tudnak kellõképpen gondoskodni sorsáról. A gyermek csak gazdag embereknek való.

- Az én uram nem szegény! - mondá Piroska dacosan.

- Tudom, tudom, övé a jövõ! De hol az a bankár, aki ezt a jövõt beváltsa és leszámítolja? Lássa, nagysád, ne haragudjék rám, de nekünk kötelességünk, hogy ne akasszuk magunkat egy férfi nyakába, mint valami kölönc. Szegény aztán nem tud megállani, egyenesen elõremenni, lehúzzuk a földre, még alább a pincébe, egész a pinceszobáig. Ez nem éppen rossz lakás, nem a legrosszabb, de hogy szabad egy fiatal, becsvágyó férfinak ilyen szobába laknia? Hogyan dolgozik, még csak nem is gondolkozhatik!

A látogató minden szava halálos sértés volt, de oly szelíd és elégikus hangon elmondva, hogy nem lehetett megsértõdni tõle. Lenyûgözte az asszonykát, mintha bársonyszalaggal kötözte volna össze fáradt, ellenállásra úgysem képes tagjait. Nem tudott megmozdulni, nem tudott beszélni, bár sok, igen lényeges és sürgõs kérdést kellett volna hozzá intéznie.

„Ki és miért jött?”

„Mi jogon szól hozzá így?”

„Miért ilyen vakító szép?”

„Mit keres az urán?”

„Honnan ismeri Sándort?”

„Mért nem mutatja be magát?”

Az utolsó kérdésre Hanna - kérdezetlenül - megfelelt:

- Robin úr a nagyapámnak nagy szolgálatot tett és még nem vette föl a díját. Azt hoztam el.

Az öregasszony megtörölte a szappanos kezét, hogy a díjat átvegye. Hanna azonban leintette:

- Megvárom Robin urat, más beszélnivalóm is van vele. De a kicsi talán éhes, nézze, mint mozgatja az édes száját, talán adna neki nagysád enni, ne zavartassa magát, mind asszonyok vagyunk!

- A kisasszony is? - szólt Piroska megszelídülve.

Hanna mosolygott:

- No, még éppen nem, de majd csak én is az leszek. Minden lány szeretne asszony lenni.

Elkomolyodott, majd állát egy kissé, de nagyon, nagyon gõgösen megemelve, mondá:

- És leszek is.

Lenézõ tekintettel nézte most végig a fiatal anyát, aki lányosabb volt, mint õ. Kisebb, véznább, szûziesebb, egyike ama nõknek, akik - bármennyi gyermekük születnék is - arcra, sõt természetre is gyereklányok maradnak. Az erõs leány haragosan, sõt ellenségesen nézte a gyengét, szeretett volna szembeszállni vele, letiporni, és leszakítani keblérõl a gyermeket. Ez volt az õszinte, igaz érzése, miután babonás pietizmusának, a könyvekbõl tanult erkölcsi kötelességeknek, a divatos gyöngédségnek és a társadalmi illendõségnek eleget tett. A pompás gyereket és annak nagyszerû mulatozását nézve föllázadt, és lelkében forrott a fölkiáltás:

- És te, te, te... te hitvány.

Úgy fölizgatódott, hogy alig lélegzett. Nem tudott beszélni, de Piroska is intett neki, hogy legyen csendesen, s hallgasson, míg édesen gõgicsél Sándorka, míg élvezettel vacsorál.

Csendesen, az úr eszik, és hátra-hátra pislant a vendég felé, hogy megnézze: mit mond az kiváló ügyességéhez, mûvészetéhez és életrevalóságához. És hogy vajon nem akar-e ellene valami rosszat elkövetni, például mulatságának végét szakítani? Csend legyen, a nagyanya is abbahagyta a mosást, nézte a kicsinyt, és dirigálta a leányát.

És ebben a pillanatban nem volt többé oly nyomorúságos a szoba. Hanna szemében is egész otthonosnak, sõt kedvesnek tûnt föl, és bár szívébõl gyûlölte a rendetlenséget, a primitívséget, a tárgyak és eszközök dísztelenségét, elképzelhetõnek tartotta, hogy akár ilyen környezetben, ilyen viszonyok között éljen - de vele.

Igaz, hogy esteledett is; álmos lágyság borult a szegényes berendezésre, tavaszi est sötétjébe burkolóztak a sánta székek, a rokkant bútorok, a púpos kályha.

- Gyújts gyertyát, mama, Sándor jön! - szólt Piroska halkan.

Sándor belépett és megállott az ajtóban. Nem szólt semmit; csak az arca lett halotthalvány.

- Mit tetszik keresni? - kérdé Hannától, alig hallható hangon.

- Önt! - felelte nyugodtan a leány.

- Miért? - szólt a fiatalember, magához térve, hamarosan pózba vágva magát, ami a nadrágban járó lényeknek a legnehezebb helyzetekben is sikerülni szokott, ha nõvel állanak szemben, oly nõvel, aki utánuk jár. Sándor is a mellét kissé kifeszítette, kezét kabátjának gombjai közé helyezte, szigorú arcot váltott, és elõrement:

- Mit parancsol? - kérdé szertartásosan.

- Semmit, inkább kérek. A nagyapa küldött, és kéri, hogy ne haragudjék, mert õ nem jöhet. Pénzt küldött önnek és köszönteti. Én is köszönöm!

Hanna átnyújtott egy csomó bankjegyet. Sándor elvette, és nem tudta, hogy elveszi. Álmélkodva tartotta a kezében, amíg egyszerre megértette a dolgot, elvörösödött, haragra lobbant; a pénzt visszadobta a leány ölébe:

- Vigye vissza, semmi közöm hozzá. Sem a pénzhez, sem a nagyapjához. Sem önhöz!

- Köszönöm! - szólt Hanna, de hang nélkül, csak reszketõ ajkainak mozgásából lehetett érteni, mit mond. Robin úr egy kissé megcsöndesedett, és nagy elõkelõségébõl engedett valamicskét:

- Nem tudom, mit akarnak tõlem? Miért üldöznek, mit vétettem önöknek? Minek akarnak megalázni? Van nekem elég bajom, hagyjanak nekem békét!

Nagyon keserû volt, de a vendégre nem mert ránézni. Az meg mindegyre csak a tekintetét kereste, kutatta. Végre összepillantottak s reszkettek a gyönyörûségtõl. A meglepetés sóhajtás alakjában tört ki ajkaikon. Mozdulatot tettek egymás felé, de ebben a pillanatban megszólalt az anya:

- Sándorka aludni akar!

Fölocsúdtak. Sándor csudálkozva nézett szét maga körül, és nem tudta megérteni, hogyan került ide az a kis, betegágyas asszony, aki altató danát dúdolt egy ismeretlen eredetû babának; amíg mereven rá néz. Kik ezek, és miért vannak itt, kihez tartoznak? Hová? Az érzés egy villanása lázította, hogy kézen fogja a nõt, ki érte jött, és fusson véle el, el, beláthatatlan messziségbe, ahol ezek nem találnak rá soha!

- Kár volt idejönni! - mondá Hannának, halkan.

- Maga hazudott nekem! - válaszolta a leány tompított hangon, de nem valami nagy elõvigyázattal.

Sándor egyszerre elhidegedett, mélyen meghajolt, és jelt adott a távozásra. Szólította a cselédet:

- Liza, kísérje haza a kisasszonyt!

- Köszönöm. Itthon is akad dolga! - szólt Hanna élesen és egy csöppet urasan. És eltávozott nyílt haraggal, megsértõdve és megaláztatva. A pénzt azonban, amelyet visszadobtak az ölébe, szép gondosan visszahelyezte a kézitáskájába. Pedig alig volt öntudatánál, nem is köszönt, az ajtót is nyitva hagyta maga után...

Senkinek se jutott eszébe azt becsukni. Elálmélkodva néztek maguk elé, és hallgatták a távozó lépteinek hangját. Körösztülmegy a sötét udvaron, a kapuhoz ért, kiment...

Robin Sándor nehéz fejét kezeibe rejtette. Az asszony meg letette alvó gyermekét, urához ment, a vállát gyöngéden megérintette, és szelíden kérdé:

- Ki volt ez?

Sándor nem felelt. Az asszony lehajolt hozzá, és hogy az alvó kisgyermek meg ne hallja, meg ne értse, kérdé:

- A szeretõje?

- Az! - felelte a férfi röviden.

- Ilyen korán! - szólt az asszony elszorult szívvel, szívtépõ hangon.

- Ilyen késõn! - jegyezte meg a férj brutálisan. Többet nem beszéltek errõl az éjszakán. Rá sem értek, módjuk sem volt, az egész éjjel azzal tölt el, hogy Sándorkát csitították. Az ökölnyi kényúr kevéssel tizenkét óra elõtt fölébredt, és késõ reggelig mind veszekedett. Nem értették, hogy mit mond, mit kér, mit parancsol. Igen sûrûn és siralmasan emlegetett „gabalaguát”, amely név hangtani alakjára nézve szanszkrit, helyesebben hindú szó, a felnõtt emberek valami fekete király nevének hihetnék. A kicsi mit gondolt alatta, arról csak annak lehet sejtelme, aki ért a madarak füttyébõl, a cincérek csiripelésébõl, a nádas suttogásából. Lehet, hogy az ifjú ember tényleg tudott az õs-szanszkrit nyelven. Mért ne tudhatna, amikor nemrég került elõ abból a semmiségbõl, amelyet mindenségnek neveznek. Melyik tájáról jött, mily hivatalt viselt ennek elõtte? Ki tudná, mely bölcs Salamon tudná azt megmondani? Az öregasszony azonban erõsködött, hogy õ tudja. Szerinte a családban minden gyermek a vizet nevezi „gabalaguá”-nak. Itatni akarták Sándorkát vízzel, amelyet elõbb igen földicsértek. De a kicsi megvetéssel, sõt haraggal tolta el magától a vizescsészét, és mind erõteljesebb hangon, mind nagyobb méreggel emlegette a „gabalaguát”.

Csak napok múlva tûnt ki, hogy ez alatt mit ért. Azt, hogy az anyja rossz, nem tudja õt etetni többé, hogy éhezik, éhezik, éhezik. Hanna emlékezetes vizitje után egyszerre elfogyott a tejecskéje, hirtelen elszökött elõle.

- Így egypár nap alatt éhen hal! - mondá az orvos.

Gabalagua, ezt jelentette a gabalagua! -