A gyermek jobb vidékre megy

Az alsó rangú osztály igen erényes életet folytatott azon esztendõben. Csak mellesleg jegyzem meg, mert kortörténetet írok, és semmit se akarok kevésbé, mint amolyan cifra, divatos regényt írni, amelyben egy vagy több elõkelõ szerelmi viszony változatos körülmények és meglepõ fordulatok közepette az Egyetem téri vagy József utcai templomban szépen befejezõdik, helyesebben: véget ér.

Gyûlölöm a regényt, amely a második négyessel kezdõdik, és az elsõ násznapon, az Elsõ Hazainál fölvett hozományban éri el célját. Frivol tánc, gyerekes bujkálás, udvarias tapogatódzás az egész, és az érdekessége ott kezdõdik, ahol abbahagyják, amikor következnének az igazi kiábrándulások; az élet, amelynek húsa, vére - véres könnye, könnyes humora, vad szatírája, kacagtató komikuma van!

Dajka azért akadt volna Robinéknak is, bár, mondom, igen kevés volt az esztendõben, és a javát, tisztviselõi fizetésekkel, már egy félévvel elõbb lefoglalták a jobbmódú izraelita, gondos és derék családok.

Liza, a cseléd, mégis hozott egyet, valahol a Széna téren ajánlkozott, elzüllött, kóbor leány lehetett, de kitûnt - amikor az orvos megszemlélte -, hogy a dajkaságra semmi tehetsége nincs, csak volt, régebben, valamikor.

A gondos Liza most olyan nõt keresett, aki gyermekével együtt a Robin-házba költözik, de nem tart igényt külön tiszteletdíjra. Él és nyomorog velük, a Bem Gyula szénrajzaiból csak jut neki is egy-egy orr, fül, kabátszél. De a változatos nyomorú városban, a szobaasszonyokkal való nagy ismeretsége dacára, nem akadt ilyen házias teremtésre.

Próbát tettek ama üvegdajkával, amelyet a külföldi hideg kultúra szült, de a kis barbár, Ázsiából azon frissen érkezett gyermek nem vállalta semmi áron, elkergette, összeszidta és azt mondta, hogy inkább:

- Gabalagua!

Falura kellett vinni.

Ne szóljon közbe a bölcs, a fontoskodó tanács, hogy mindent, csak falura ne. Csak kullogjunk félre mi, nyomorfoldozók, ügyetlen erkölcs utazók, gyámoltalan ítélkezõk! Hadd vigyék a polgárbabát, engedjük, mert megakadályozni nem tudjuk úgyse.

Vitték, a három nagy szepegett, a gyermek, az komolyan viselte magát, Liza, a cseléd, különben igen örvendett, mert vasúton mehetett, és ha a faluba érnek, kimehet majd a temetõbe, jól kisírhatja magát egy gyermek sírjánál; akinek igen szép neve volt, ez, hogy „Elvira”! (Valamiben legyen legalább szabad a szegény cseléd; olyan nevet választhasson a gyermekének, ami a legislegszebb, legislegfinomabb.) - Liza vitte a kisfiút, és mint a tájon ismerõs, kalauzolta a családot. A gazdáját, Robin urat oktatta, hogy mint kell beszélnie ama asszonysággal, aki a Sándor kosztolását elvállalja majd.

- Nem kell mondani, hogy a maguké. Maguk csak rokonok. Tessék csak rám hagyni, majd én szólok! A magaméról is azt mondtam, hogy egy nagy, híres színésznõé. Titok. Jól is tartották, mindég is gyönyörûen „kinézett”!

Piroska nemet intett a halavány babafejével.

Liza megrótta:

- A tekintetes asszony ne szóljon bele. Majd mi az úrral elvégezzük. Azért nem kell hazudni, csak titkot mondani. Ez a falu olyan.

A titkok helye, a homokdombok közé épített, új falu már látszott a kupé ablakából. Nem is volt csúnya, egy csöppet se nyugtalanító. A homokbuckák, tövis- és kórókultúrájukkal egyetemben, vibráltak, ragyogtak a tavaszi napban. A portákra ültetett sötét tujákat is át- meg átsütötték.

- Talán itten jó lesz neki! - mondá az apa, mindjárt megnyugodva.

A vasúti állomásnál egy szemérmetlen taligás kiáltott reájuk:

- Fiáker, tessék, kisasszonyok, fiáker!

Gyalogosan indultak befelé a két-egy faluba, melyet homokdomb választott el egymástól. Különben egyik falu úgy hasonlított a másikhoz, hogy csodálni lehet a tehenek okosságát és finom megkülönböztetõ képességét, amelynél fogva, a legelõrõl hazatérvén, minden habozás nélkül a maguk községébe találtak.

A jobb vidéket keresõ gyermek és a hozzátartozó kis csapat téveteg botorkált elõre a homokban, toronyiránt, a magasabb torony irányának tartva. Nagyon nehezen és nagyon lassan mendegéltek elõre, mert a homok megkötötte a lábukat. Az asszonyka ezért szomorú lett nagyon, és az jutott eszébe, hogy a billió-billió kis kvarccsillag nem akarja, hogy Sándorkát erre a jobb vidékre vigyék. Nem ereszti, visszaküldi õket. A nagy Sándor is búsult, reágondolván önhalálára. Ámde édes érzés volt e búsulásban, és pedig ugyancsak a homok miatt:

- Szeretném, ha ilyen jó, finom homokba temetnének! - mondá, nem minden meghatottság nélkül.

Liza, a cseléd, valami ostoba és konfidens megjegyzést tett erre, de nem vehették neki zokon: velük érzett, értük fáradt, miattuk éhezett és verejtékezett, bár csak két hónapja tudta meg, hogy vannak a világon. És könnyen lehet, hogy egy hónap múlva már csak homályosan emlékszik rájuk, öt helyen is lesz egy másik hónap alatt, elfelejti a nevüket is. Ilyenek, ah, ilyen rosszak ezek a nagyvárosi nõcselédek...

No, nagy nehezen mégiscsak beérték a cigánysort, fogadták a kutyák szokásos üdvözlését, és itt, úgyszólván a falu kapujában, szóba ereszkedtek egy vak cigánnyal, aki a forró napban ült és papsajtot evett. Megérezte jövetelüket, vidám arccal rájuk köszöntött, és bár nem láthatta õket, azonnal tudta; mirõl van szó. Kommendált is arra való asszonyokat, igen jó helyeket, nem banyákat, hanem derék menyecskéket, akiknek maguknak is egészen apró gyerekük van. Ismerte és ismertette a gyerekek korát, számot adott arról, hogy hol és milyen pesti gyerek van már. Végül ajánlkozott, hogy elkíséri õket a tetthelyre, és a szerzõdés megkötésénél a legszívesebben lesz tanú is.

Liza kérésére mellõzték a találékony aggastyánt - e boldog, világtalan cigányt - és arra határozták magukat, hogy sorra nézik a helyeket, amíg valami jóra, megnyugtatóra és olyanra találnak, amely ellen Sándorka kifogást nem emel.

Ebben a pillanatban sem ellenvetései, sem aggályai nem voltak még a gyermeknek: nyitott szemmel, komolyan engedte át magát minden valószínûség szerint kellemes álmodozásoknak. Mi volt az álmok tárgya, mik a képei, természetesen tudni nem lehet, a hallei egyetem se sejtheti. Én magam, a tanulatlan író, aki sem tanár, sem pszichológus nem vagyok, úgy vélem, hogy az álomképek nem voltak e világból valók, és nem is vonatkoztak erre a mi világunkra. A gyermek különben, habár nem is szentimentális természet, bizonyosan szepegett volna, ha csak valamit is megérez a földi dolgokból. Azonban ákáccal volt beültetve az egész falu, közönséges parasztákáccal, amely épp most nyílott fejedelmi pompázással; égi fejedelemséget értek.

Körülöttük minden fehérbe borulva, illatba merülve: a kisgyermek és kísérõinek ösztöne fölemelkedék és eltérül vala a föld alacsony színérõl, és nem látja az élet cifra, könnytõl ázott, széltõl, portól piszkolt rongyait. Fölfelé néztek, az égnek, szûzi, gyenge felhõibe, az illat szárnyán lelkük a mennybe emelkedett, és ebben a pillanatban eszükbe se juthatott, hogy ahol lábuk botorkál, az a legszomorúbb és legsötétebb helye a világnak, szomorúbb egy frissen hantolt gyermek-temetõnél, sötétebb, mint az elhagyatott kripta belseje.

Halovány és rongyos - de urasan rongyos - gyerekek játszottak a porban, úgyszólván minden ház elõtt. Nem lármáztak, szótlanul, csendesen játszadoztak, amíg valami nézeteltérés nem támadt köztük. Egy sárgahajú, de pufók, pirosképû, szintén rongyos - de parasztosan rongyos - néha-néha szétvert közöttük. Orrok vérzettek, rendszerint szabályos, finom orrok, de olykor a piszék, a tömpék is. Ilyenkor iszonyú sírás verte föl a falu csendjét, amire a házikóból kibújt egy födetlen mellû asszonyság és kegyetlenül megverte a szabályos orrúakat. Csönd lett. A csöndben, a szepegésben fölhallatszott ez a párbeszéd:

- Megmondom a mamámnak!

- Mondd meg annak az anyádnak!

Apát nemigen emlegettek. Talán abból az okból, mert az itteni gyermekek nagyrésze elõtt éppenséggel ismeretlen volt ez a fogalom. Mert - amint azt, kedves olvasóm, már most is elgondolhattad - ezen a helyen nem valami nagyobbszabású állami nevelõintézetet helyeztek el, hanem ide hozattak dajkaságba, majd nevelõbe azok a kis pesti gyermekek, akik elõl édesanyjuk vagy a tejecske: egyszerûen elszökött. Ó, sokkal súlyosabb, úgy társadalmi, mint erkölcstani tekintetben sokkal, de sokkal fontosabb volt ez a telep, mintsem azt Sándorka fölfoghatta volna. Az egészen fölnõtt, nagy emberek, rendes házasságban élõ kormányférfiak, a királynak titokban tanácsokat adó, igen-igen nagy urak, sõt Liza, a tapasztalt és a helyi viszonyokkal már ismerõs nõ sem látta be ennek a vályogfészeknek minden jelentõségét és nevezetes érdekességét. - Vak a törvény, mert nem jár erre, a bürökkel, tujával benõtt gyalogösvények mentén. És világtalan a hitbuzgó nép, mely búcsúra, kegyhelyekre jár, mért nem jár erre, ide, hogy ajkával érintené a port, amelyben szentek lábainak nyoma látszik. Egymáshoz hasonló kis lábak gyönyörû alakja, amely keresztül-kasul pásztázza az egész falut. Amíg jön egy szél és befújja. Amíg aztán megint származnak ily nyomok...

- Ide - úgy látszik - a törvénytelen gyerekeket hozzák dajkaságba; Liza, talán nem is jó helyen járunk! - jegyezte meg Sándor, amint fölocsúdott és szemlélõdni kezdett.

„Ez nem Sándorkának való társaság!” - gondolta Piroska, de nem merte kimondani. Liza megnyugtatta õket:

- Ojjé, Sándorka azt nem bánja, csak jó tejet kapjon! Apa és anya helyeslõleg bólintottak a fejükkel, és most már sürgõsen elindultak tejecskét keresni.

Vállalkozó nõk jelentek meg a kapukban, meg is szólították õket, de nem valami szívesen, alkalmasint a ruházatuk nem tetszett. Robin Sándor bársonygallérú, világos felöltõje - a frissen kerekedett szél miatt - a gyermekre adatott, és maga az úr igen szerény házikabátjában maradt.

Liza elbánt a tolakodó és nem kellemetes arcú némberekkel:

- Van ennek már helye, nem magára várt ez!

- Ez nem cselédgyerek, lelkem, nem magának való!

Amire az egyik vállalkozó megjegyezte:

- Német csak német! (Mivel németnek nevezték mindama gyermekeket, akik Budapest városából ide hozattak, még ha szüleik a tiszta magyar nemzeti színészetnek voltak is a mártírjai!)

- A jegyzõhöz kellene menni! - jegyezte meg Robin, mert már fáradt is volt.

- Inkább a paphoz! - mondá az anya.

- Ide gyerünk be! - szólt Liza.

Kövér tehenet látott az udvaron és két vidám kecskét. Épp egy parasztember bánt velük, sok emberszeretettel:

- Ez gazdaember, ennél jó lesz!

Itten bementek. A parasztember mindjárt kinyitotta a kérges tenyerét, és megszólította Sándorkát, hogy legyenek bruderok. A gyerek habozott egy kis ideig, ide-oda mozgatta a kis tenyerét, végre is beletalált a hatalmas marokba. Talán akarta, talán nem akarta, lehet, hogy nem is értette a dolgot, és az egész véletlenül történt. De a véletlen is csak valami.

Már megegyeztek általánosságban, a részleteket kezdték tisztázni:

- Három font szappan minden hónapban! - mondá a paraszt.

- Ez kijár! - erõsítette Liza.

Anya és apa bólintottak a fejükkel, hogy beleegyeznek.

- Minden három hétre egy félfont kubakávé! - terjesztette elõ a gazda.

- Két hónapra egy font! - helyesbítette Liza.

- Nem bánom, de jó kávé legyék!

A havi fizetésben is megállapodtak, az elsõ havi hat forintot Sándor ki is fizette, amikor megjött a ház asszonya, aki - úgy vélem - szintén szerepet játszik ez alkunál. A parasztné füvet hozni volt. A fû a hátán, egy szép kis gyermek azonban a keblén. Egy kissé fáradt lehetett, mert mindjárt beszélni nem tudott.

Amikor egy kissé magához tért, és megértette, mi történt, a Liza karjaiból vevé a gyermeket, megnézte, megcsókolta és megszoptatá.

A szél ezenközben elállott, és forrón, de oly forrón kezdett sütni a nap.

Sándorka tapsolt a lábaival, ámde a többi gyerek nem helyeselte a dolgot. Az egyik dagasztóteknõben feküdt, és onnan pislogott elítélõleg a parasztasszony felé. A másik egy fûvel teli puttonyból emelgette a fejét igen haragosan. Három ifjak voltak ez egy anyához, és csakis egy mondhatná magát a vérének.

A parasztasszony ehhez volt a legmostohább - szájjal. Mindig szidta:

- Te, te, te éhes kis farkas! Mindent el akarsz enni ezek elõl, pedig érted nem fizetnek!

A gazda tréfás méltósággal biztatta gyerekét: - Fizess, vagy elküldünk vándorolni...

...Vidám nép volt ez, egészséges, csöndes jóakarattal teli, a kis Sándor és a nagyobbik is, igen megenyhültek, látván azt az erõs családi érzést, mely a három dajkálásra szorult ifjút a ház asszonyával és urával összeköti. Szegény Piroska pedig irigységgel vegyes hódolattal nézte a pirosszoknyás, mezítlábas anyát, aki sorra szoptatta a két idegen gyereket, aztán a magáét. Az egyszerû nõ arcán valami kitûnõ szép érzés világított, amíg átalengedte magát a hármas anyaságnak; rendesen nem nagyon értelmes vonásain egy nagy érzés tükrözõdött, az az érzés, ami neki egyszerûen jólesett, és ami máskülönben - fönntartja a világot.

A hírneves és rosszakaratú német a faj önfönntartási ösztönének okvetetlen érvényesítésének nevezné ezt, én pedig, aki filozófiai meghatározásokhoz nem értek, nevezem madonnaságnak. A parasztasszony egyszer-egyszer a szappant, a kávét is emlegette, hogy jó és finom legyék. Sõt alkalmat vett magának arra is, hogy a kis Sándor nagy ifjúságát neki és szülõinek a szemére vesse:

- Csak ilyen kicsi ne volna... Olyan, mint a harmat az ilyen, itt van, nincs - elolvadt! Vagy legalább a másik kettõ ne lenne ilyen aprós, nem értik a szót; csak sírnak, sírnak, szót sem fogadnak. A kis sáskák mindig csak enni, enni...

Az anyasággal kereskedõ nõszemély most egy mozdulatot tett, és ennek következtében a kis Sándor sokkal kedvezõbb helyzetbe jutott. Nagy kedve lõn ezért, és igen megelégedetten gõgicsélni kezdett. A parasztnõ ezt szerette, és folytatta beszédjét, egyenesen a gyermekhez intézte szavait:

- Katona leszel-e, hé, az leszel, kapitány?

A szomorú pesti család meg nem állhatta, elnevette magát. Piroska lehajolt, és összevissza csókolta gyermekét, de a kis hûtlen máris nem hajtott az anyai szeretet e kitörésére.

- Az anyád - figyelmezteté a parasztasszony -, a pesti anyád, én meg Rébék anyád vagyok. Re-be-ka. Szót fogsz-e fogadni, he?

A pesti anya zokogva borult az ura vállaira.

- Gyerünk, a vasút itthágy! - mondá Robin Sándor.

A nap lassan-lassan nyugovóra szállott, szedelkõzniök kellett. Piroska egy ákácfába kapaszkodott, és nézte, amint gyermekét végképpen elválasztják tõle. Rébék anyától most átveszi a gazda, hogy a padkára terített szûrre letegye, aludjon. Sándorka még egy-kettõt, aprót pislant, aztán lehunyja szemeit. A másik kettõ füvön-fán szundít szintén, megszelídült napocska simogatja csaknem egyforma arcaikat, sötét rózsaszínnel beborítva, lágyan.

- Azt se tudom, melyik a másik, ez-e az enyém, vagy nem ez! - mondja a parasztember csöndesen, tréfás bosszúsággal.

Az asszony meg fölpattan; szalad a Riskához, mert aztán mindjárt kenyeret kell dagasztani.

- Aztán kigyüjjenek, minden vasárnap kigyüjjenek, egy kis sárgacukrot a gyereknek hozzanak, hogy magukat el ne felejtse! - Aztán kezelt Piroskával, az urával, Lizával, a cseléddel, és elfutott.

Az ura pipaszárral és szájának egy különös mozdulatával integetett utána:

- Ez oszt’ a menyecske! Nem azért, mert az enyém. Még az epéje is édes. Ha nincs vagy három apró gyerek a nyakán, csak akkor búsul. Így szereti, se aludni, se enni nem bír, ha kicsinye nincsen. Olyan menyecske ez, hogy a sok dologba egyszer csak megszakad.

Robin is dicsérte az asszonyt, Piroska is, Liza is. És lassan-lassan indultak kifelé a vasúthoz.

Férj és feleség szótlanul, lassan mentek elõre a homokos úton. Nem néztek egymás arcába, csak az estét nézték, mely barátságosan, enyhén szállt alá. Elvette a tárgyak élességét, és lágy érzést lopott be a szívekbe.

- Jobb neki ott! - mondá Sándor halkan.

- De nekem! - susogta valaki, vagy a szél, vagy egy nõi hang.

- Jó nép! - folytatá Sándor a vigasztalást.

- Az anyának a gyermekkel kell lenni! - mondá Piroska oly fagyos hangon, hogy Sándor megdöbbent, és nem szólt többet hazáig.

Otthon se, azután se igen beszélgettek többé egymással. Sõt alig is látták egymást, bár folyton együtt voltak. Ha egyszer-egyszer, véletlenül egymásra tekintettek, csudálkozva kérdezték maguktól:

- Ki ez... oly ismerõs és oly idegen...?

Vasárnap reggelenként kimentek a vasúthoz, de ah, mily külön-külön. Megbeszélték, hogy mit vesznek a kis Sándornak, Robin adta a pénzt, Piroska vásárolta, beszámolt, ami pénz visszajött, visszaadta. De mindketten vigyáztak, hogy a kezük ne érintkezzék. Mindkettõnek bánatos harag égette lelkét, és azt sem tudták volna megmondani, miért.

Kint a jobb vidéken, amíg gyermeküknél voltak, ez a harag még erõsebb lett, és egyszer, amikor Robin Sándor összetévesztette a kis Sándort Palkóval, a parasztgyerekkel, ki is tört néhány keserû szóban.

- Maga nem született apának! - mondá Piroska.

- És maga nem anyának! - válaszolta Sándor.

Ezután sokáig nem mentek ki együtt, részint azért, mert a szükséges költségeket nem tudták megszerezni, részint azért, mert közönséges szavakat sem tudtak többé egymáshoz intézni.

Még egyszer, utoljára - talán még nem a legutoljára - kimentek együtt.

A dajkaasszony írt, hogy jöjjenek le sürgõsen, ha Sándorkát még életben akarják találni. Úgy mint tegnap, nem volt még semmi baja, ma meg egészen elkékült. Az orvos - mert azt is elhívatták - nem is akar neki orvosságot adni. Gyüjjenek, gyüjjenek!

(Hozzanak szép kis aranyos fakoporsót, ezüsttel, piros kalásszal kivarrt párnácskát, kicsike szemfödelet.)

Az átrec azonban rosszul íródott, a levél négy napig vándorolt a városban, és amikor a szülék a faluba leérkeztek, a gyermek akkor már csakugyan jobb vidékre ment.

- Ez a! - mondá a paraszt, egy kis homokhalomra mutatva. - Ezt a két szál rozmaringot az asszony tûzte a fejéhez, mert a fejfára nem lehetett várni.

Merõn, soká nézték a homokhalmot. Aztán, bár Piroska ellenezte, bementek újra a faluba, hogy köszönjenek a néhai hû dajkájának. A két asszony ott sírt egy-két verset, Piroska egy kis tejet ivott, a két férfi meg törkölypálinka mellett beszélgetett a világ szomorú folyásáról.

Most meg Piroska sürgette; hogy menjenek, menjenek már, szeretett volna otthon lenni, hogy halvány homlokát a padlóhoz verve sírhasson, zokoghasson, kiálthasson.

Indultak. A két megmaradt gyermek már pólya nélkül játszott a homokban. Oly kedvesek, oly erõsek voltak, talán örültek is, hogy megszabadultak a pajtásuktól.

Piroska ijedt tekintettel nézte õket, és arra gondolt, amit az ura ki is mondott:

- Ezek olyanok, mintha valamelyik õ volna, Sándorka!

- Ez az, ez az! - suttogta az asszony, és neki akart rohanni, hogy ölébe fölragadja és elszaladjon vele. Mégis eszére tért, hátrasompolygott.

- Gyerek, gyerek! - mondá a paraszt. Majd hozzátette:

- Már a maguké bizony se egyik, se másik. Pedig de fain gyerek volt. Vállaltam volna a fiamnak. A magaménak, ingyen, akár még fizettem volna is érte. De nem bírta ezt a helyet, a vizet, pedig jó; erõs volt neki az ájer - fogta magát, jobb vidékre ment.