Robin Sándor
szíve mindenféle, de nagyobbára kisebbrendû nagylelkûségekre volt berendezve.
Csak látnia kellett, hogy valaki testileg szenved, és azonnal elejtette
fegyverét, vagy ha megtartotta, egy kevés biztatásra akár maga ellen fordította
mindjárt. Most látta, hogyan fog ázni-fázni az elõtte ismeretlen, piszkos
városban a kiüldözött szegény asszonyka. Igaz, hogy ez tette tönkre az õ
életét, de ázni fog, kalap nélkül, nagykendõben, az éjben, a rendõrök
megszólítják, az este kelõ és préda után járó úrfik lesik, kifestett némberek
gyûlölködve követik bolyongásában, amelynek célját, ó, õ nem tudja még, de amazok
már látják...
Amíg Robin Sándor
pillája egyet-kettõt mozgott, addig mindezt világosan látta, sõt mindjárt meg
is könnyezte. Elfordult, hogy el ne árulja a gyöngeségét, igyekezett ridegen
beszélni:
- Aki innen
elmegy, az csak én lehetek. Ez a maga otthona, itt minden a magáé. És az
is lesz, amíg akarja, amíg méltatlannak nem mutatkozik.
- Méltatlan! - kapta föl a szót Piroska, ismételte,
belesúgta maga elé a semmiségbe.
- Méltatlan, mit
ért az alatt?
- Semmit. Miattam
tehet, amit akar, énrám mindig számíthat. Tudom a kötelességemet, és érzem,
hogy magának sokkal, nagyon sokkal tartozom. Ámbár...
Az asszony
nagykendõjébe burkolódzva ült az ablak mellett, és csak keveset figyelt a
férfira. Most azonban fölnevetett. Az „ámbár” szó fölcsiklandozta. Ez az ámbár
megkacagtatta, csaknem vidámmá tette. Fölkelt, és a Sándor vállára tette a
kezét:
- Ugyan, ne
bántson, menjen el a zsidó kisasszonyához!
- Oda megyek,
ahová akarok! - mondá Robin haragosan, mert eltalálták gondolatát és terveit.
Gyanakodva nézett Piroskára: honnan tudja már, hogy az imént véletlenül -
találkoztak Hannával, és az elsõ nagy csókokat váltották. Az ajkán kiserkedt a
vér is, talán meg is látszik ajkán a csók vérzõ, égõ bélyege? A Robin Sándor
fejében még mindig a szerelmes lány hangja zúgott: „Gyere, gyorsan, nem tudok
várni, meghalok!”
- Azt teszem, ami
nekem éppen tetszik! - szólt Sándor újra, szigorúan.
Piroska
helyeslõleg bólintott a fejével, Robin mérgesen folytatá:
- Semmi sem
köt össze minket, csak a nyomor!
- Más
semmi! - erõsítette meg az asszony, fejét lehajtva, csöndesen, szomorúan.
A nagylelkû
szív megint megrebbent, Robin újra hangot változtatott, okosan, világosan,
csaknem szakszerûen kezdett beszélni:
-
Tisztázzuk a helyzetet. Mi jó támad abból, ha mi itt veszekedünk egymással, és
szíveinkben eltávolodva egymástól, azért is együtt maradunk. Azért, hogy együtt
koplaljunk? Egy házasság az örök szegénységre alapítva? Ez nem nekünk, nem
nekem való!
A rossz
vicc megtetszett Sándornak, és többféleképpen kifejezte, amíg Piroska
elvesztette türelmét, és nála szokatlan idegenséggel vágott közbe:
-
Mondtam-e, panaszkodtam-e magának én ezek miatt valaha is?
- Nem maga, én! Sohase fogom
magamnak megbocsátani, hogy részesévé tettem nyomorúságos küzdelmeimnek. Soha,
a legjobb állapotban sem felejtem el, hogy a legkínosabb helyzetekben is
elégedettnek mutatkozott. Örök barátságot és tiszteletet fogok iránta érezni,
akármit határozzon jövõjére nézve.
A derék fiú
finomul beszélt, nem a maga szavaival fejezte ki magát, hanem tücsköt-bogarat
fölszedett drámákból, regényekbõl, ami keveset olvasott, s abból szónokolt. Az
asszonyka csudálkozva hallgatta, és nem vetette meg. Csak akkor burkolta be
fejét - hogy ne halljon mit sem -, amikor Robin Sándor szerelmük és
egybekelésük történetét akarta összegezni, elmondani röviden, dióhéjban.
- Hagyjuk,
Sándor - mondá szelíden -, hagyjuk, menjen el, mert estve lesz.
- Mégis
szép, szép idõk voltak! - ábrándozott a férfi.
Az asszony
az esõt nézte. Robin folytatá:
- Szép
idõk, és én sokat fogok gondolni rá. Amikor a szigetre mentünk, kezemben az
ezüst kecskével... Ó, ifjúságom! Sokat fogok gondolni rá, és magát mindig
szeretni fogom. És maga?
- Én is,
egy kicsinyt.
- És van
valami, ami örök idõkre összekötve tart magával. Magában nincs? Maga nem
érzi?
- Talán van
nekem is! - mondá az asszony komoran.
A búcsúzó
egészen fölmelegedett:
- A mama
fõz, persze hogy süt és fõz. Nem fogjuk elhagyni, hadd fõzzön és süssön.
Anyagilag én mindig a hátuk mögött maradok, ha nem látnak is. Voltaképpen, a
maguk sorsa nagyot fog javulni. Nem mondom, hogy azért én áldozatot hozok. Meg
fogja egyébként tudni egykor, hogy én ki vagyok.
- Ugyan? -
szólt az asszonyka gúny nélkül, szárazon. Fáradt volt már, szerette volna, ha
vége van ennek az egész beszélgetésnek, és bebújhatik az ágyába, keservesen
sírni, hangosan siratni mindent, amiért elhagyták, amiért föltalálták. Még
jobban szerette volna, ha õ maga mehet ki az éjszakába, és versenyt sírhat az
esõvel. De Robin Sándor rendben, becsületesen akart végezni, és azt óhajtotta,
hogy ez a felvonásvég mindenképpen szép legyen, ne fájjon senkinek, legyen
tragikai, de éppen ezért kiengesztelõ és fölemelõ. Neki kellett az, hogy jót
gondoljanak róla, ha elmegy, mint áldozatkészre és nagylelkûre emlékezzenek
reá, és elmúlt szerelmének helyén maradjon biztos gyarmata. Egy regényes
nyárilak, egy csinos vadászkastély, ahová valamikor még visszatérhet, ha akar,
ámbátor nem valószínû...
- Küldeni
fogok pénzt, hogy a mama kifizethesse a számlákat. Talán vele is kellene
beszélni, némely dolgokat jobban tudna rendbehozni.
- Nem, nem!
- Majd máskor, majd én! - mondá Piroska az ijedtségtõl sápadtan. Aztán
elvörösödve folytatá: - Sokat és sokáig kell majd hazudnom neki. Mindegy, legalább
lesz valami dolgom. A maga fehérnemûit is rendbe kell hogy hozzam, így nem
lehet elvinni. Szégyellném magam... A könyveit, a Gyula skicceit - amelyeket
magának adott - holnap összeszedem; küldjön értök el.
- Nincs rá
szükségem, maradjanak itt.
- Meddig?
- Majd egyszer
eljövök érte. Egy év múlva, tíz év múlva. - Megleszünk-e még?
Meglesznek-e még?
Egy kissé elérzékenyedett ismét. Robin Sándor szerette volna az asszonykát
átölelni, és úgy búcsúzni. Egy pillanatra szokásból szerette volna csak, a másik
pillanatban már az izgatottság tüze árasztotta el. A leányos asszony csüggeteg
szerény alakja mellett - képzeletében - megjelent amaz asszonyos leány alakja,
és hirtelen vágya támadt leborulni ez elé, hogy forró csókkal testét beborítsa,
hogy mondhassa: „Szabad vagyok, tied vagyok!”
Fölugrott:
- Írok holnap, maga is írjon. Mint akar berendezkedni, mit akar tenni?
Legjobb lesz, legjobb lesz majd - férjhez menni!
Nehezen mondta ki ezt a szót, de csakhamar meg is sajnálta, hogy kimondta.
Kínos és dühös sírás volt rá a felelet, amely percekig tartott, és ezalatt nem
lehetett elmennie. Akkor szakadt csak félbe, amikor az öregasszony bejött, hogy
egy kis pulykakövérjét ajánljon, mert nehéz étel ugyan, de megpaprikázva nem
árt.
Csudálkozott, sõt meg is sértõdött, hogy nem akart enni egyikõjök se. És
nem akart búcsúzkodni Robin Sándortól - aki elutazik.
- Amikor ennyi jó étel van, ilyenkor megy el!...
Mégiscsak megcsókolta, mielõtt - öregasszonyok szokása szerint - ajkát egy
kissé megtörülte.
Robin Sándor kezet is csókolt neki, ami miatt egyszerre fölvidámodott.
Megcsókoltatta egymással a fiatalokat is:
- Micsoda csúnya szokás hideg szájjal elmenni. Az én uram - amikor
legelõször végrehajtó volt - akkor is megcsókolt, amikor a városba ment
végrehajtást foganatosítani!
Összeölelkezésre már nem tudta rábírni õket. Sándor másodszor is kezet
csókolt Piroskának. Szemei tele voltak könnyel, szíve túláradt az érzéstõl:
- Megbocsát? - kérdé halkan.
- Holnap este, holnapután reggel küldjön el a fehérnemûért!
- Nincs még valami
mondanivalója?
- Nincs. Ne éjszakázzon sokat,
az jóra nem vezet.
- Isten vele.
- Isten vele!
Elváltak. Az öregasszony a rendkívüli kézcsók miatt föllelkesülve -
kikísérte vejét a kapuig.
Piroska az ablakból nézte, mint vész el a Robin Sándor alakja a nagy
udvarban, léptei még hangzanak azután is. És hallani véli, miután már régen,
régen elhangzottak. Most hangosabb: mintha visszajönne. Eltávolodó meg
visszatérõ lépéseket hallott, amíg az esõs estve mindegyre nõl, a kaput
becsukják, a gázt eloltják; tíz óra múlt. Álom, csend, már lehet sírni.
De most újra lépéseket hall, téveteg, lassú, de mind erõsebb lépéseket.
Majd egy arc jelenik meg az ablak elõtt. Bem Gyula, halványabban, mint valaha.
Homlokát odatapasztja a vizes ablakhoz, födetlen fejét veri az esõ...
Piroska kinyitotta az ablakot, és így beszélgettek sokáig, nagyon sokáig.
Meddig és mit, nem tudom, csak azt tudom, hogy gyönyörû nyári hajnal lett, és
fent a rózsaszínû felhõkön vidáman hempergõztek harmatban megmosakodott
angyalok, akiknek kötelességük igen korán fölkelni, hogy a nagy szerelmeket ama
nagy könyvbe nyomban beírják. És még azt tudom, hogy ennek a szerelemnek nem
találtak elég fehér, elég tiszta lapot. Végre is olyant vettek, amilyent
találtak, írták a verset, és a muzsikus angyalok muzsikáltak hozzá.