Robin Sándor a parlamentben

Elfelejtett fiákert venni, gyalog vágott át a belvároson, a Múzeum kerten, és a maga lábán igyekezett a képviselõház elé. Az álló és a hölgykarzatok, az írnokok bejáratának ajtajait ismerte csak, és így nem minden habozás nélkül ment a fõbejárathoz. A portás föltartóztatta a gyalog érkezõt, és megkérdezte, kit keres.

- Képviselõ vagyok! - mondá Sándor szerényen, mivel már otthon föltette magában, hogy a lehetõ legszerényebb lesz.

Egy rokonszenves, sánta ifjú, aki mindig az események elõtt járt egy hibbanással, természetesen újságíró, belenézett a Robin Sándor képébe - amelyrõl arckép nem jelent meg még soha -, és azonnal fölismerte, igazolta:

- Új képviselõ!

Rögtön bemutatkoztak, tegezõdtek, és a képviselõnek rögtön egy kérése volt az újságíróhoz:

- Kérlek, hírlapíró úr, ne árulj el, hogy már itt vagyok, még nem voltam a klubban, valami félreértések forognak fönn, egyenesen idejöttem a Rabszolgatartóhoz!

Még csak küszöbén volt a háznak, és máris annak tolvajnyelvén beszélt, majd hetmannak, majd istennek, majd rabszolgatartónak nevezte a miniszterelnököt. Az újságok, amelyek politikusokról és színészekrõl mindent tudnak, és még többet mondanak el: - már kitanították a járásról, úgyhogy a folyosón egész bátran, biztosan ment elõre. Elfelejtette levetni a télikabátját, és ezért ugyancsak melege volt a helyiségben, amelyet erõsen fûtöttek, mint faluhelyen a birtokosok ebédlõit. A belsõ izgalom is melegítette. Egy magyar úriembernek az életében végre is - születésén kívül - az a legfontosabb momentum, amikor képviselõ lesz. A melegben, a kellemes izgatottságban úgy érezte magát, mintha forró fürdõben ülne, valami igen különös, pompás fürdõben. Elbágyadt, és nem egészen öntudatosan élvezett. Pedig igyekezett fölrázni magát, és igyekezett arra, hogy a pillanat fontosságát kellõképpen megismerje.

Ahogy elõrehaladt, szemben vele egy ajtó nyílott meg hirtelen, és azon át megpillantotta, amint pálinkázó öregurak egy fiatal leányt szorongattak: „Ah, az a büfé, lány van benn, azt elveszem az öreguraktól!”

Elmosolyodott, és egy kevés öngúnnyal állapította meg magában, hogy mi volt itt az elsõ politikai gondolata. Körülte, mellette ugyancsak zúgott, morgott, kiáltozott a politika, oly hevesen, hogy egy pillanatra azt gondolta: „Baj van!” Úgy képzelte, mintha valakit vagy valakiket itt most erõsen bántani akarnának, mintha valami fontos, életbevágó országos ügyet akarnának itt nyomban eldönteni. Egy kissé hallgatódzott, és megértette, hogy valami nagyobb erdõségekrõl van szó, igen sok fáról, amelyet egy képviselõ igen kevés pénzért vásárolt meg az államtól vagy kitõl. Ezt a vételt némelyek védték, némelyek - akik talán szintén szerették a fákat - igen hevesen támadták. Egészen olyanforma lárma volt, mint egy kávéházban, ahol külön kerekasztalnál legazemberezzük egy távollevõ jóbarátunkat.

Azonban egyszerre csend lett, oly feltûnõ és hirtelen csend, hogy Robin Sándor megállott, bár szinte tolták elõre a csoportban. A hangulatváltozás oka lassú, de ruganyos és kemény lépésekkel közeledett. Hevesen üdvözölték, barátságosan, némi leereszkedéssel köszönt vissza, mosolygott, majd gyanakodó és gúnyos nézéssel tekintett egy csoport után, amely jövetelére elsompolygott.

„Az erdõk kedvelõje, ez az!” állapította meg Robin Sándor, és azonnal megfigyelte, hogy ez a férfi igen fontos személy itt, talán egyike a legfontosabbaknak. Nem magas, de szélesebb a válla, domborúbb, mint a többié. Másképp fésülködik, ruházkodik, mint a többi. Sõt még a szeme állása is más. Túl van a hatvanon, és sem nem kövér, sem nem sovány, mint a többi öregek. Izmos és karcsú, mint egy úri atléta, mint egy katona. Egy kurd ezredes polgári ruhában, akirõl tényleg lerí a polgári ruha. Az arca piros, friss, ellentétben a többivel, amelyek a pesti élettõl; a zárt helyiségekben való sûrû és kitartó politizálástól - és talán az éjszakázástól is - sárgák, puhák. (Akié ugyan nem gutaütésesen veres.)

A fák barátja átvette a szót: másról beszélt, egy nagy birtokról és egy mágnásról, aki e birtokot potom pénzen fogja megvenni a földéhes, de még fösvényebb parasztok elõl. Valami pénzösszegrõl kezdtek most beszélgetni, és Robin Sándor csak a milliókat hallhatta már; utat engedek neki, és az utolsó akkordok - a százezrek - elvesztek a zsivajban, kisebb számok emlegetésében.

Valami adóárverést kellett az államtitkárnak nyomban elhalasztatni, és errõl volt szó két úr között, akik mellett elhaladt. Az árverelendõ férfiú szépen bélelt városi bundában sült-fõlt addig, oldalt a padon, ahol képviselõkre, sõt államtitkárokra és miniszterekre várakoztak még sokan. Két fekete, vidéki úr, akik igen mérgesen néztek egymásra, és alkalmasint - nem egészen biztosan - patikáriusok voltak.

Rosszul borotvált, részben nyáriasan öltözött fiatalemberek ültek, ácsorogtak, heveskedtek a folyosó végén. Minden valószínûség szerint újságírók, mert a favételrõl már itt többet tudtak, mint elöl, a végzetes számadatokat, az egész botrány minden korcát a markukban tartották már, sõt az eladó nagybirtok híre, amikorra ideért hozzájuk: köztük már meg is vették, sõt a parasztok már föl is lázadtak.

„Érdekes társaság, az egész hely bár egy kissé kicsinyes, szûk és alacsony, dísztelen és nagyon is házias, de azért el lehet itt éldegélni, ha az embernek egy és más teendõje van. Jó képviselõnek lenni, hogy lehet nem képviselõnek lenni!” - gondolta magában Robin úr, amíg alkalmas helyet keresett magának, egy kis helyet a lócán, ahol leülhessen és bevárhassa a miniszterelnököt. Az újságírók idegenkedve néztek rá, de azért mégiscsak oda engedték ülni maguk mellé a szalmapadra, hátha valami kezdõ kolléga, akit ugratni lehet. Különben is jól viselte magát, mosolygott az élceiken, és csaknem fölnevetett, amint egy nagy szakállú tökmag ember - aki épp az imént érkezett - azzal fogott kezet mindenik kollégájával, hogy igen szomorúan, csaknem búbánatos hangon megkérdezte:

- Kassza? Van kassza? Készpénz van?

- Mert az a fõ! - tette hozzá - egynek-másnak - igen meggyõzõdött hangon.

Itt is pénzrõl beszélgettek. Robin úgy tapasztalta, hogy minden politika fölött, a folyosóra ereszkedõ füstfelhõknek is fölötte, egészen fölül úszik a pénz, vékony, finom kötegekben, százasok, ezresek, sõt külön kezelt milliók is... Lehet, hogy a kókuszszõnyegek, a pádimentom alatt, az egész képviselõház lába alatt ugyanez az elementum uralkodott. Annyi szó volt róla, hogy Robin szinte érzéki módon látta ezt, és - tekintve azt, hogy különben is igen föl volt izgatva - úgy érezte magát, mint nászútján, Olaszországban, ahol utcán, téren, vendéglõben, színházban nem hallott és nem értett egyebet, mint pénzösszegeket, kisebb-nagyobb számokat, állam és bankjegyeket, lírákat, krajcárokat...

Egy keveset, de nagyon keveset megundorodott, de csakhamar legyõzte ez érzését, és megállapította magában:

„Úgy látszik, a közgazdasági kérdések a legfontosabbak, és én épp ezekhez értek a legkevesebbet. El fogom olvasni Smith Ádámot és a többit is. Meg kell tudnom a börze mibenállását. À jour kell lenni a pénzpiaccal!...”

Nyomban hozzá is akart látni, fölkelt, hogy a könyvtárba induljon. De a folyosó egyszerre fölviharzott, és nagy hullámokban becsapott a tanácskozóterembe. Csak a fekete patikáriusok maradtak kint, minden valószínûség szerint elkeseredve azon, hogy ennyi lárma, ily sok alkalmatlanság esik azért, hogy õk végre is egy-egy jó gyógyszertári joghoz jussanak. Az állam gépezete oly nehézkes, oly száraz, nyikorgó, mindig száraz, mindig nyikorgó...

A fás politikus ment el mellettük, bizalmas megvetéssel nézte meg õket, akik fölugrottak és földig hajoltak elõtte. Nem adott nekik kezet, de kétszer elsétált elõttük, aztán a csengettyû hívására õ is bement a terembe, hogy meghallgassa a fõnök beszédét.

Robin egyedül maradt a gyógyszerészekkel és a hírlapok kéziratra váró szolgáival, és épp beszédet akart kezdeni akárkivel is, amikor a világ legszebb szakállú férfia kipirulva, loholva jött feléje:

- És te itt vagy... nem szólsz... mért nem jössz be, az öreg beszél. Ma meg fog bukni, ha ma nem, hát holnap. A kabátod, mért nem veted le a kabátodat?

Egykori fõnöke, Bergen, az ügyvéd, kezdte kihámozni a télikabátjából. Szóhoz nem engedte, agyonölelte, agyonbeszélte, és éppenséggel nem emlékezett, hogy haraggal; sõt gorombáskodással váltak el. Ünnepelte, beszédet intézett hozzá:

- Csakhogy itt vagy, csakhogy itt vagyunk, nekem nehezen ment, de végre is itt vagyok. Új éra kell, meg fogjuk teremteni. Neked könnyen ment, te vagy a legszerencsésebb ember a világon. Hogy, s mint volt?

És most igen különbözõ fajtájú két gyermeke a magyar hazának édesdeden beszélgetett egy mandátumról. Oly édesdeden, mint ahogy kisgyerekek cukorról, görögdinnyérõl, nagyobb fajta gyümölcsrõl... Sándor el is feledte, hogy azt, akivel beszélt, voltaképpen megveti, kémnek, sõt agent provocateur-nek tartja. Beszélt, csak beszélt...

- Voltaképpen nem is nekem jutott eszembe...

- Tudom, a feleségednek. Tehát a bûbájos Hanna a tiéd lett. Én is szerettem volna elvenni, amikor te még nem is tudtad, hogy van a világon. Nem is hívtatok meg az esküvõre, hirtelen ment, jó, de azért mégis én adtalak benneteket össze, és nem a pap! Én választottalak el a nyomorúságtól, és vezettelek a boldogság karjába. Én vagyok az angyal, egy géniusz ágens-ruhában... Hanem hamarosan csinálta az asszony, mindjárt a mézeshetekben kieszelte?

- Az apja révén ismerte a kerületet. Atyjának ott le voltak kötelezve sokan...

- Mindenki a zsebében volt.

- A program kérdése egy kissé zavarba hozott. Õszintén szólva, én kormánypárti vagyok, vele születtem, családi tradíció...

- Lehet-e másnak lenni?

- Ha jól tudom, te a szélsõ ellenzéken vagy.

- Elég kényelmetlen, de az én viszonyaim így hozták magukkal. Ezért öt évvel késõbben leszek miniszter.

- És, ha szabad kérdenem, miféle tárcát választottál? - A rendõrit, persze a rendõrit. Én fogom megkreálni, arra van a legnagyobb szükség, tudom magamról. Te is vigyázz magadra... Ha egyszer majd - mint a Gogol revizorja - végigmennék az országon, ó, be sokan leszünk becsukva. Én magam négyszer, ötször követtem el büntetendõ cselekményt, pedig erõs érzékem van a törvény iránt, és tisztelem a jogállamot... De a viszonyok kedvezõek a bûnnek, mint a sok esõ az erdei gombának. A sok spóra mind nõl, nõl, húsosodik, pöffeszkedik, ki akar emelkedni, magasan a föld színe fölött, fõként a champignon, az úri gomba... A kiválóság, a jólétre való vágy, egymás majmolása, de a vágy egy tehermentes földbirtok, egy többemeletes ház után... mindezek az okai. Azután az újságírás. Semmit sem gyûlölök úgy, mint az újságírást, és semmit sem használok - ha szerét ejthetem - oly erõsen. Légy jóbarát az újságírókkal, fõképp a törvényszéki rovatok vezetõivel, mert nem tudod, mikor lesz rá szükséged, ha egyszer bejöttél közénk a parlamentbe.

Robin Sándor zavartan, halaványan nézett maga elé, undorodva az ügyvéd képviselõtõl, de önmagától is. Homályos vágya támadt ennek a kígyónak a fejét összetapodni, fekete szakállára rálépni, de mint mindig, ha gorombáskodtak vele, gyerekesen, megfélemlítve hallgatott.

Az ügyvéd folytatá:

- Az a kellemes, ha valakinek a mandátum, mint egy piros alma, az ölébe hull. Mint egy alma, amelyet pajzán, szép nõ dob, koketten, bájosan! Mindig, de mindig csak a nõk csináltak embert abból, aki nagy ember lett!

Hallottam, az öreg izmaelita sokáig ellenkezett, csaknem belehalt, tízszer kitagadta a leányát, és tízszer visszakönyörgött hozzá. Õnagysága született miniszterelnök; valahogy meg ne tudja õfelsége, hogy van egy nõ, aki ez idõ szerint a legjobb politikus az országban! Gyõztetek, persze hogy gyõztetek, mert a szerelemnek gyõznie kell!

- Ehhez pedig semmi közöd! - mondá Robin Sándor, az elfojtott dühtõl berekedve. Az ügyvéd képviselõ hevesen megölelte:

- Még mindig a legnemesebb, még mindig a leggyöngédebb és legszebb vagy! Te vagy az üdvöske. A parlament beléd fog szeretni, az öreg kegyelmes urak, amint meglátnak, azonnal meghódolnak: „Nagy tehetség, friss és nagy tehetség!” A címered rendben van, kifolyamodtad a régit... Ha nincs, ne szégyelljed, de ne valljad be. Menj az antikváriushoz, keress ki egy szépet, régit, amelyhez immár senkinek semmi köze... Vannak elõneves névjegyeid, litografált koronád, vidékrõl hozott anekdotáid, egypár durva vicced, bõr vadászbekecsed?... Tudsz-e lõni pisztolyból?

- Menj a pokolba! - kiáltott föl Robin Sándor, és erõszakkal szabadította ki magát a tréfálkozó karjai közül. És - felhasználva az alkalmat - jól hasba is bokszolta.

- Ez fáj! - mondá az ügyvéd komikus siránkozással, majd a súgást tettetve, hozzáfûzte:

- Erõd van, és ez a fõ mégis... Még mindig a testi erõ a legfõbb a nyilvános, fõképp pedig a politikai életben. Akinek sok kauciója van, persze az fogadhat magának testi erõt bérért. Zanzibári teherhordókat és ugandai óriásokat. Embereket üttethet agyon, és csak azt kell mondani, hogy õ fölmentõ expedíció, miként Stanley...

Az ügyvéd nem volt egészen józan ember, mert rögtön Stanleyrõl akart beszélni, aki en vogue volt e pillanatban. De a tanácskozóterembõl elkeseredett, vad csöngetés hallatszott ki.

- Bent ölik egymást, sietek - mondá a képviselõ, boldogan az izgalomtól. Azért még volt ideje, hogy egy diszkrét kérdést intézzen Sándorhoz:

- Piroska, és mi lett Piroskából?

- Szemtelen! - szólt Sándor, és elfordult.

Az ügyvéd utána nyúlkált, hogy búcsúzóra kezet szorítson vele:

- A viszontlátásra, ha másutt nem, bizottságban. Én különben jobban tudom, mi történt vele, mint te. Mert az én szituációm olyan, hogy nekem mindent kell tudnom, nálam nélkül egy szál fû sem nõhet e város körül. Így vagyok berendezkedve. Az írásaik nálam vannak, mert meg akarnak esküdni. Az asszonyka nagyon erkölcsös, egyszerre! A férfi nemkülönben. (A festõ mind bolond, valamennyit kihordatnám a határból.) Külön háztartásban élnek. A kezét csókolja, erkölcsi beteg. Különben sem él valami jó koszton, olyan zöld, mint a képei. Csak a nyakravalója él; egész függönyöket visel nyakravalónak. Szép az? Annyi pénze van, mint a szemét, szemetel is vele. Téged tisztelve szeret, és senki úgy nem örült a sikerednek. Akartok találkozni, ketten, hárman, együtt?...

„Meg kell verni, nincs mit tenni, mint megverni!” - gondolta magában Robin Sándor, míg egykori fõnökének alakját elnyelte a tanácskozóterem ajtajának zöld függönye.

Szerette volna, ha szándékát nyomban ki is viheti, utána indult, de mégis meggondolta, késõbbre halasztotta a dolgot, és újra leült, szemben a gyógyszerészekkel.

Úgy érezte, mintha valami megalázás érte volna, mint amikor testileg kikapatták, már nagy fiú korában. Belátta - most hirtelenében - azt is, hogy õ itt senki, semmi, és ugyancsak kell dolgoznia, amíg erõsen észreveszik. A várakozást is nagyon megutálta.

„A szolgaság újra kezdõdik, csakhogy más formában!” - ezt a megfigyelést tette, mert az esze azért helyén volt ez ifjú embernek. Ami még szerte kalandozott, az is megjött, szolgát parancsolt elõ, a kabátját annak átadta, és egy kissé gorombáskodott, mondjuk: uraskodott. Aztán bement a hírlapírók karzatára, rálépett egynek a lábára, ráhajolt egy másiknak a vállára, amire ezek megnyugodtak, hogy nem idegen.

Látni tudó szemmel most látta elõször a képviselõházat, a voltaképpeni törvényhozást, e szép, e jó, e drága és talán nem egészen boldogtalan ország kormányzásának parádés szervezetét.

Tetszett neki, amit látott, mert szép szenvedélyek szántották végig a nagy férfitársaság ismerõs, magyaros arcait. Nagyon haragudtak, nagyon örültek, szitkozódtak, lelkesedtek, komolyan, erõsen, színesen - nem úgy, mint a folyosón.

A becsületes verekedés hangulata emelkedett, erõsödött a teremben, és ez tetszett neki, mert illett a maga hangulatához. „Csülökre, birokra, ez már valami!” - gondolta magában, és eszébe sem jutott, hogy miért.

A „miért” halkan beszélt a zúgó, az izgatott tömegben. Az, kiért az egész ormótlan körterem tûzbe, füstbe, bûzbe borult: a leggyengébb, a legöregebb, a legszánalmasabb és a legnyugodtabb mindnyájuk között. Úgy vélnéd, mintha egy öreg koldus tolakodott volna be a társaságba. Egy sovány, éhenholt kis kéregetõ, a miniszterelnök.

Másfél órás beszédének már vége felé járt. Most már õ is haragudott, mert élcelni kezdett. Elõbb azonban - fölhasználva a nagy lármát - pihent egyet, fejét lehajtotta, írásait nézte, majd széttekintett.

Csakugyan, a ház legnehezebb napjai közül való volt ez. Valami hirtelen föltámadt lelkiismeret, vagy valami, különös viszketeg arra kényszerítette a képviselõket, hogy a maguk zárt testületét lesilányítsák a kint leskelõdõ közönség, mondjuk, az ország elõtt. Kifeküdtek a napos homokra, és mutogatták - piszkálták, mérgesítették - a csúf sebeiket.

Bûnösök vádoltak magukhoz hasonló bûnösöket, a sánta a sántát csúfolta, és vak vetette a világtalannak szemére, hogy nem lát. Majd hasonszõrû férfiak - mint kergés birkák - szorosan összeállottak, egymáshoz dörzsölõdtek, harciasan bégettek, de ebbõl a harciasságból kiérzett a félelem. Ha hirtelen megjelenik egy vizsgálóbíró, könnyen törvényszéki tárgyalássá lehetett volna átalakítani az egész törvényhozó gyülekezetet.

De a miniszterelnök épp ezt a - in effigie közeledõ - vizsgálóbírót lökdöste ki, kemény és vakmerõ módra, hidegséggel és egyszersmind elkeseredett gúnnyal védvén - az erdõket vásárló képviselõt, aki a haragtól pirosan, de hideg gõggel ült helyén, és a sorára várt, amíg ellenfelei kidühöngik magukat, amíg a miniszterelnök fényesen megvédelmezi és bizalmat szavaz neki.

A kis, sovány kellékes - a mindenható, maga az egész törvényhozás, aki egymaga az egész házra rányomta a bélyegét, és akinek lelke alattomban még az ellenzékéket is éltette - most fölhúzta a vállait, és abbahagyta a beszédét, várt addig, amíg a szörnyû zsivaj lecsöndesül. Csak törzskarához - amely körülülte és állta - szólt egy-egy szót.

- Az ügyvéd képviselõk csinálják!...

- Sok az ügyvéd! - tódította nagy keserûséggel egy a testõrök közül, pohos, kisfejû földbirtokos, akinek az ügyvédektõl sokat kellett szenvednie. Egy másik testõr, ügyvéd maga is, mindjárt törvényjavaslattá alakította át a pártvezér érzését:

- Összeférhetetlenségi törvényt kellene csinálni rájuk!

- Szamár! - köszönte meg a miniszterelnök a szegény úr önfeláldozását, és fölvevén mosolygó álarcát, a mérsékelt zajban egyszerre elsütötte beszédének pointejét.

Ráterítette a vizeslepedõt arra, aki vádolta az erdõvásárlót. Éppen olyan, de kisült és megállapított míveletet bizonyított reá, és a nagyhangú vádlóból egyszerre szánalmas, kapkodó vádlott lett. Felállott, hápogott, majd leült, és csaknem sírva fakadt. Az erdõvásárló gentleman pedig felszökött helyérõl, és - kegyelmesen bánt vele, még védelmezte is. De nekiment az oldalnak, amely a törékeny embert taktikai célokból ellene küldte. Megleckéztette, provokálta és legazemberezte mindezeket, úgyhogy a végén az egész politikai botrányból egy párbajügy lett, egy embernek a dolga vagy ötven ellen.

Az erdõvásárló leült, és szétterpeszkedvén helyén, bal kezet adott mindenkinek, aki hozzája jött gratulálni. De amint a miniszterelnök kiment, harcias lépésekkel utána vonult õ is, magára hagyván a megütõdött házat, amely most meg lovagiaskodó tisztikaszínóvá változott. A párbajképtelenség ideálja, a Robin Sándor ügyvéd barátja játszotta persze a fõszerepet, ágált a legjobban.

Robin Sándor nézte, nézte egy darabig, és hirtelen eszébe jutott, hogy a miniszterelnök beszédjének pointeje elõtt pár perccel ez az ember sebesen irkált valamit, aztán kiment.

Kevésvártatva a miniszterelnöknek egy levelet hoztak be, és úgyszólván ebbõl a levélbõl olvasta ki a megsemmisítõ csattanót. Tehát ez a detektív, ez, aki a túloldalról a legjobban kiabált!

A hézagos, de világító megfigyelés, a kéz és láb nélkül való, de ugyancsak erõs gyanú szinte fejen ütötte az új képviselõt. Izgatott és kényelmetlen érzés támadt benne, vajon õ maga tisztességes-e még? És lent az országos hírû, tisztának tartott és tényleg nemes életû férfiak nem leledzenek-e valami titkos bûnben?

Egy nemes hangú, naiv arcú és igen ünnepies testtartású képviselõ állott most föl, hogy igazságot tegyen, és hogy a skandalumot a maga pártjának céljaira fölhasználja.

- Hol a miniszterelnök? - kiáltotta most a ház.

Robin Sándornak is eszébe jutott, hogy keresse, és hogy végezzen végre. Mindenki tódult be a házba, és õ kiment.

A folyosó végén épp a szobájából jött ki a kormányelnök, hogy bemenjen a büfébe, amikor feléje sietett erdõvásárló párthíve. Robin Sándor egy homályos szögletbõl látta õket, és megfigyelhette a különös jelenetet, amelyet most még nem értett meg.

A képviselõ mosolyogva üdvözölte vezérét, de az félrefordította fejét. A képviselõ kérdõ tekintetet vetett rá, és megállt.

- Akarsz velem beszélni? - kérdé alázatosan.

- Nem, dolgom van! - mondá a miniszter szárazon, majd halkan hozzátette:

- Menj be, és vigyázz a bõrödre!

Azzal bement a büfébe, és kevésvártatva oda kérette be magához a jelentkezõ új párthívet, Robin Sándort.

Az étkezõ üres és csöndes volt e pillanatban. Az agyonkurizált két leány, örvendve, hogy nem kell mosolyogniok és gorombaságokat beszélniök: ültek a büfé mögött, az orrukat simogatták, és idõn-idõnkint nem tiszteletteljes tekintetet vetettek a meggörbült aggastyán felé, aki magában egy-egy fél filét evett és magyar konyakot ivott hozzá. A férfi pincérek tiszteletteljes távolságból bámulták, tudván, hogy nem szereti, ha szolgálatukkal alkalmatlankodnak neki.

Õ maga öntött konyakot - a reszketõ kezével - Robin Sándornak, akinek helyet mutatott, kezet adott. Nem szólt hozzá, és se jót, se rosszat nem felelt az új képviselõ magát bemutató mondókájára. A harmadik pohár pálinka után fölemelte reá szemeit, és láthatólag meg volt elégedve, hogy az új katona ilyen szép, nagydarab ember.

- Mintha valamely egyházkerületi gyûlésen már láttalak volna. Nem te voltál? Akkor a bátyád volt. Megütötted már a huszonnégy évet?

- Most múltam.

- Protestáns vagy?

- Nem. Római katolikus! - felelte Robin.

Az aggastyán bólintott a fejével, sem helyeslést, sem elítélést nem fejezett ki ez a mozdulat. Az új képviselõ próbált valamit hebegni a liberalizmusról.

Az aggastyán megmozgatta a sovány karját, amivel talán lenézést jelzett, vagy azt akarta kifejezni, hogy nem kíváncsi az elvekre.

Az új képviselõ fázósan ült helyén. Nem így képzelte õ ezt a találkozást! Úgy gondolta, hogy melegen fogadják majd, õ elmondja, mint akar dolgozni, munkát adnak neki azonnal. És most, ha egy szót vetnek neki, rá sem néznek.

A negyedik pohár után a vezér mégis melegebb lett. Megkérdezte, hogyan folyt le a választás, és igen meg volt elégedve, amikor az új ember nem kért - utólag - semmi anyagi segítséget vagy kárpótlást. Erre csaknem közlékeny lett, megkérdezte, hogy bent volt-e a beszéde alatt, és mindenképpen biztatta, hogy a beszédrõl nyilatkozzék, valamely ítéletet, bókot mondjon. Megveregette a Robin vállát:

- Nem lett volna okosabb még kint maradni? Dolgozni a vármegyénél, vagy valamelyik minisztériumban? Ott lehet, itt... - Megint ama elvetõ mozdulatot tette, olyant, amilyent a liberalizmus emlegetésénél cselekedett.

A büfé-lányok most megrebbentek, a tanácskozóteremben roppant lárma támadt, és ide is behallatszott. Az aggastyán még egy pohár pálinkát ivott, aztán föltápászkodott. Belekapaszkodott a fiatalember karjába:

- Gyerünk be... Nézzed meg, hogy megesszük egymást, téged is, öcsém. Lásd, minek jöttél ide! Kint jobb; ott legalább szidhattok bennünket, hogy csak úgy kormányozunk, ahogy tudunk, és akivel lehet.

Egészen a zöld függönyig, a bejáróig kísértette magát, és ott kegyesen elbocsátotta Robin Sándort, aki sietett haza, hogy kibeszélhesse magát a feleségével. De nem volt rá módja, az egész család ott volt az ebédlõben. Megbízásokkal és kérésekkel várták: az egyik állami földet akart - a segédelmével - bérbe venni, egy másik valami más igaztalanságot várt, a harmadik, a legnagyobb gazember, valami erkölcsi elégtételre, egy középszerû rendjelre vágyott. Megjött az édesatyja, a végrehajtó, a vidékrõl, hogy a fia neveztesse ki albírónak.

Ugyan elbánt velük, éppen jó kedvében találták. Leszidta, csaknem elkergette õket.

A felesége, Hanna, csudálkozva nézett rá, majd haraggal fordult felé:

- Ugyan ne pózoljon!

Csaknem összevesztek. De Hanna engedett, mert öltözködnie kellett. Színházba mentek, mint minden este. A férfi frakkban, az asszony mélyen kivágott ruhában, púderozott hajjal.

A kocsi elõállott.