Robin törvényeket hoz

Tehát elérkezett a fiákerig, belevágta magát, és vidáman robogott; télben csukottban, nyáron nyitottban, amint szokás.

Szép tartása volt Robin Sándornak, egyenes, sőt egy kissé merev. És e tartás - a kétfogatúban - rövid idő alatt bizonyos nevet szerzett neki a városban, sőt politikai körökben is. Szépen és keményen ült a helyén, és ez valami, sokkal több, mint hinnéd, be nem avatott olvasóm. És a kalapjait is jól válogatta meg, ami szintén elhatározó dolog. Nyárban fehér cilindert viselt, télben pedig rövid karimájú, zöld nemezkalapot, elviseltet, gyűrődöttet, mintha mindig medve- vagy legalábbis zergevadászatról érkeznék. Csakhamar rájött arra is, hogy a politikai életnek van egy édes és nem hívságos kötelessége: a kártya.

Szegény, agyonrágalmazott kártya! Te tartod össze a széthúzó elemeket, a pártfegyelem testén te vagy az aranykapocs, és ha néha némi helyi fájdalmakat is okozol: állandó és nagy a szolgálat, amit cselekszel. Ó, kártya, kártya, nyugtalan elmék, frondeur vérmérsékletek pihentetője és megnyugtatója, a becsület próbája, a ravaszság köszörűköve: a Robin Sándor nevében - és nem gúnyolódva - üdvözöllek téged, mint a legkiműveltebb magyar iskolát! - Robinnak volt kártyatehetsége, havannát azonban nem szítt egész nap, egyre-másra, amitől annyi felkapaszkodottnak sok kínos betegsége támad. Nem szítt bizony, nem volt bolond...

De a készpénze sem engedte mindig. A fiáker az más, azt Hanna fizette otthon, minden elsején, mert mint a kor kitűnő ismerője - bár a pénzt igen tisztelte - csakhamar rájött arra, hogy egy kezdő politikusnak, ha valami akar lenni, két jó lovon - ha lehet, orosz trapperen kell robognia egész napon át, fel Budára, le a klubba, gyorsan vágtatni és hirtelen megállani, ha valamely gyalog járó, nevezetes ismerőssel találkozik, fölpattanni, kiugrani, fölvenni... kell, hogy gazdag, vagy legalábbis könnyelmű embernek higgyék, és erre legjobb a folyton viselt „fiáker-rend”, amelyet nem őfelsége, hanem a mágnások alapítottak, mint csaknem minden nagyobbszabású dolgot Magyarországon, akárhogy szidjuk őket.

Robin Sándor igen jól érezte magát a fiákerben, néha azonban - különösen csukott kocsiban - egy kissé összeesett. Lenyomta vállát az omnibusz-idők sok emléke, izgatta a kérdés: mi lett sok elhagyott barátjával? A kerekek egyhangú zajában jól ismert hangok szólaltak meg:

„Ej, be jól élsz, miből élsz?”

„Mit hallottál, él-e, hal-e Bem Gyula?”

„És a szegény, a drága, a jó, a gyerekarcú Piroska?” „Komisz fiákeros” - gondolta magában ilyenkor -, „mily lassan és mily elhagyatott utcákon hajt.” - Rája kiabált:

- Rikárd, alszik?

S igazában õ ébredt föl álmodozásaiból.

- Le kell tennem az ügyvédit - mormolta -, irodát nyitnom, csak nagyobb ügyeket...

És mindjárt ama belvárosi ház elé hajtatott, ahol - ezidõben - a „lécember” lakik vala. Ama gentleman, aki miként Salamon király a madarak nyelvét értette - tudott a tanárok nyelvén, és bár õ maga körülbelül hússzor bukott különféle vizsgálatokon, másokat a legnehezebb körülmények között átúsztatott a legsûrûbb és legsodróbb vizeken. Kitûnõ metódusa, jó szivarjai és szép szeretõi voltak a jóakaratú zugprofesszornak, aki a jogtudomány kompromittálása körül nagy érdemeket szerzett magának a hazában, sõt a határokon túl is. Kár, hogy olyan sovány volt...

A hintóban, egymás mellett ülve tanultak. Régi ismeretség kötötte õket össze mindezeken felül. És nemsokára, tüneményesen rövid idõ alatt: egy irományos bõrtárca hevert - Robin mellett - a fiáker ülésén. Ügyvéd lett, úrbéri pereket keresett, talált. Kevésvártatva egy idõs mágnásasszony tudakozódott utána, õ is ez után...

Rossz vagy hitvány ember nem volt, és senki se ítélje el ismeretlenül. Õ akarta a kocsit fizetni, a maga zsebébõl, és amikor elõször maga fizette, napközben, a rendes idõn kívül, hozzája lépett a felesége és megcsókolta. Az ajkát az ajkába fogta, szívta, harapta, mert - hogy megtanult - így szokott Hanna csókolni.

- Gyilkolni tudnék ezért az asszonyért! - így szólt magában Robin Sándor, magában, napközben, a rendes idõben, gyakorta.

De nem kellett gyilkolnia, csak elõre fiákerozni!

Ah, de lassan, észrevétlen õ lett a paripa, amelyet egy asszony hízelgõ szóval, piros nyelvének csettentésével és csípõ ostorral is - ûzött, rohantatott elõre. Az asszony olyan hangokat hallatott, mint ama spanyol táncosnõk, akik a végén elvesztik az eszüket, hogy elveszítsék a férfiak eszét. A férfiak duhaj indulatszavát kiáltják, sikoltó szoprán hangon, és megmutatják piros nyelvüket. Így Hanna is, akinek folyton - és magától - nedves, piros ajkában látható volt, és villant, mozgott az a tûzszínû kis szörnyeteg, amelyet a legszigorúbb férfiú és a legobjektívebb akadémikus is mély meghatottság nélkül, hajh, nem nézhet soha. Sándor meg eszét vesztette, valahányszor csak Hanna akarta, és az asszony csaknem állandóan ezt akarta, mert ama némberek közé tartozott, akiknek a magok okossága épp elég egy házban. Õ, én is ismerem e puha kezû, de hófehérségük dacára kõkemény karú nõket, akik sohasem bocsátják meg a természetnek, hogy nem szülte õket férfinak! És egyszer majd - ha nem lesz más bajom - megírom az agg Herbert Spencernek, hogy ezeken mit találtam: finom, színes, csak erõs napsütésben látható pihét az arcukon, s nyakszirtjük ahol véget ér, oly pihét, mint a délszaki húsos virágokon, a finom és gyengéd szirmú húsevõkön...

- Ne avatkozzál a dolgaimba! - szólt Sándor sokszor erélyesen. És nem szóltak egymáshoz napokig. De ah, Robin volt csaknem mindég, aki a bûnbocsánatért esdekelt, meleg, csendes hajnali órán.

- Menjen, menjen törvényeket hozni! - utasítá el magától az asszony. Nehezen békült, könnyen megharagudott, minden gondolatát tudni akarta az urának, de a maga gondolatait nem mondta meg senkinek. A Sándor apjával volt még a legbizalmasabb, azzal sokat beszéltek a Sándor jövendõjérõl:

- A fõ az - mondá az asszony -, hogy gazdagok legyünk. Anélkül nem lehet semmit sem csinálni... Pénzt keresni, pénzt, utána!

Sándor megütõdve nézett az asszonyra, és magától kérdé:

„Mi ez, mit akar ez? Mi lett abból a leányból, aki hónaposszobában akart velem lakni, és gyûlölte a pénzt, amely mennél több, annál jobban tele van a gonoszság, hiúság, az egész pokolság láthatatlan apró bogaraival... Fuj, micsoda étvágy kerekedett föl ez asszonyban, miután szívének tüzes, türelmetlen és szinte betegesen dühös vágyát betöltötte, és õt mindörökre odavarrta szoknyája belsõ fodraihoz. A régi lány nincs többé, megváltozott és újra született a maga halálos nagy szerelmi betegségében, és miután szerencsésen kiállotta: újra oly egészséges lett, mint az apja, a nagyapja!”

- No, maga se így gondolkodott, amikor azt mondta, hogy megélünk mi - az öregek pénzt nem adnak - kenyéren és párizsin is! - jegyezte meg aztán haragosan, de azért halkan.

- Az akkor volt! - válaszolta az asszony, tudva a múltat, de nem emlékezve reá.

Mert vannak ilyen lányok, augusztusi égen a felhõ nem változik meg úgy, miként õk; az imént láttad, egyet gomolyog, egyszer - vagy kétszer - hevesen süt rá a nap, és azzal úgy megváltozik, azt se tudod, melyik volt, ki volt, oly szelídnek, oly aranyos, fehér bárányosnak látszott, és most vészterhes, mély, piros a széle, fekete a mélye, felszabadult titkos erõk, villámok villognak és cikáznak benne - a felhõben persze.

- Maga megváltozott, más lett! - mondá Robin Sándor szomorúan, de harag nélkül.

- Mért, mert megokosodtam? Az én eszemet is kicsavarták a maguk könyvei, de én visszacsavartam. Mert szeretem a pénzt? Szeretem bizony. Apának és nagyapának igaza van: a pénz a legszebb dolog a világon, mert mindent lehet érte kapni, még egészséget is. Maguk pénzért vesznek meg bennünket. S ha ez magának erõs igazság - mert magának minden igazság erõs -, szeretem a pénzt enmagáért, mert szép és jó, mert az erõket kiegyenlíti, a hatalmat fékentartja és megosztja...

- Hisz ez egy egész esszé! - vágott közbe Sándor. Hanna elmosolyodott, felizgatódott, és a kínos vitának forró csók lett a csattanója:

- Milyen jól áll magának ez a tettetett gonoszság!

- Nem is gonoszság, nem is tettetés. Maga tudja, hogy én a szegényt szeretem, és adok nekik, nemcsak azért, mert babonás vagyok. De ami az enyém, az az enyém, és minden babona bolondság. Maguk, férfiak, tele vannak vele és egzaltált szamarak - úgynevezett nagy emberek - silány hagyományaival. Magát is jobban szeretném, ha õszintébb és egyenesebb volna! Magának nincs erõs keze; maga puha, nem gyûjt, maga nem családapának született!

- Minek is, nincsenek gyermekeink!

- Nincs is rá szükség, még az hiányzanék, kinevetnének a családban, hogy ilyen okos asszony vagyok én. Majd ha gazdagok leszünk, a nagyapa meghal! - Ámbár magam is kíváncsi vagyok egy kissé...

Most az asszony sietett megölelni az urát, mert érezte, hogy többet mondott, mint amennyit egy férfi - egyszerre elbír. És Robin Sándor nem is bírta volna el, ha nyomban le nem rázza magáról mindazt, ami e vallomásokban reája nézve súlyos. De az volt a természete, mint minden szerelmes férfinak, a vakság, amit az a bizonyos rózsaszín vagy tûzvörös hályog okoz, amelyet még mindig nem ismernek kellõképpen a szegény szemorvosok. Mi, kuruzsló poétanép, próbáljuk keresni a kór- és gyógytanát, és ezalatt fertõzzük vele az egész világot...

- Hagyjon, hagyjon! - szólt az asszony, és magától elhárítván a férfit, véget akart vetni a vitának. Kivette a zsebébõl kis vasóráját:

- Mindjárt négy lesz, magának dolga van. Máris elkésett, siessen, üljön kocsiba!

Számozatlan bérkocsi aranyos küllõi, csak forogjatok!...